2025. március 31. 17:02 - Lőrinczi Gábor

Szarból várat?

termeszvar.jpg

termeszek (Blattodea: Isoptera) előszeretettel használják saját ürüléküket építési alapanyagként, minthogy jó szerkezeti anyagként szolgál, „olcsón” előállítható, ráadásul nem jelent közvetlen fertőzésveszélyt sem1. A részben emésztett faanyagot vagy más növényi anyagot tartalmazó ürülékből szivacsszerű kartonfészek készül, amely (fajtól függően) lehet a táplálékul szolgáló fában, talajban, a talajfelszín felett létrehozott fészekdomb („termeszvár”) belsejében, ill. fák törzsén vagy ágain. A másik gyakran alkalmazott építőanyagot az ürülékkel összecementált talaj vagy (a humuszfogyasztó fajoknál) a talajt tartalmazó ürülék képezi, amelyet a termeszek talaj- és dombfészkek készítésére használnak fel.

Egy másik felhasználási módja az ürüléknek a termeszeknél a táptalajkészítés, amely a Macrotermitinae alcsaládba (Termitidae) tartozó fajokra jellemző. Ezen termeszfajok egy álpereszkegombát (Termitomyces) termesztenek a fészkük belsejében található, részben emésztett növényi anyagot tartalmazó ürüléken létrehozott „gombakertekben”, mely gomba nem csupán segíti a cellulóz bontását, de a lebontó tevékenysége nyomán keletkező komposztanyag mellett táplálékul is szolgál a kolónia tagjai számára.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Bignell D. E., Roisin Y., Lo N. (eds.) (2011): Biology of Termites: A Modern Synthesis. Springer, Dordrecht, 576 pp. [link]
Szólj hozzá!
2025. február 27. 11:44 - Lőrinczi Gábor

Elvitte a cic... a rák a nyelvét

nyelvevo_halaszka.jpg

Az ászkarákok (Ispoda) közé tartozó, különböző halak kopoltyú- és szájüregében élő, nyelvevő halászkáknak nevezett fajok (Cymothoa exigua, C. borbonica, stb.) egyikei a legbizarrabb állati élősködőknek. Családjuk (Cymothoidae) többi tagjához hasonlóan proterandrikus hermafroditák, azaz életüket hímként kezdik meg, később pedig egy átmeneti stádiumon keresztül nőstényekké alakulnak át1,2. A hím a szabadon úszó juvenilis (ún. manca) stádiumot követően a halgazda kopoltyúüregében telepszik meg, majd ha a gazdája szájürege „szabad”, nősténnyé alakulva oda költözik át. Itt a nőstény a halgazda nyelvéhez tapad, és módosult szájszerve segítségével addig szívja belőle vért, míg a nyelv teljesen el nem sorvad. A nőstény ezután kampószerű torlábaival rögzül a gazda nyelvcsonkján és szájfenekén, és egyfajta „pótnyelvként” feltehetőleg át is veszi a hiányzó nyelv funkcióját3. Később egy hím is csatlakozik hozzá, így a párzás, ill. később a nőstény költőerszényében (marsupium) történő utódnevelés is a halgazda szájüregében megy végbe4.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Brusca R. C., Gilligan M. R. (1983): Tongue replacement in a marine fish (Lutjanus guttatus) by a parasitic isopod (Crustacea: Isopoda). Copeia 3, 813–816. [pdf]
2Parker D., Booth A. J. (2013): The tongue-replacing isopod Cymothoa borbonica reduces the growth of largespot pompano Trachinotus botla. Marine Biology 160, 2943–2950. [pdf]
3A legtöbb más gerincestől eltérően a halak nyelve saját izmok hiányában nem mozgatható, így annak csupán a zsákmány szájpadcsonti fogakhoz szorításában, azaz fogva tartásában van szerepe. Bár a „pótnyelvét” használva a halgazda alighanem nem lesz képes olyan hatékonyan táplálkozni, mint egy nem parazitált egyed, még mindig hatékonyabb lesz, mintha egyáltalán nem lenne se nyelve, se parazitája.
4Ruiz-Luna A., Madrid-Vera J. (1992): Studies on the biology of the parasitic isopod Cymothoa exigua Schioedte and Meinert, 1884 and its relationship with the snapper Lutjanus peru (Pisces: Lutjanidae) Nichols and Murphy, 1922, from commercial catch in Michoacan. Ciencias Marinas 18, 19–34. [pdf]
Szólj hozzá!
2025. február 15. 20:30 - Lőrinczi Gábor

Közkeletű tévedések I.

kullancsok.jpg

Bár az ízeltlábúak (Arthropoda) teste ősileg fejre és törzsre tagolódik, a csáprágósoknál (Chelicerata), ahová a kullancsok (Ixodida) és más atkák is tartoznak, ez a testtagolódás nagyban módosult1. A csáprágósok két fő testtáját a fej és az elülső törzsszelvények egysége alkotta előtest (prosoma) és a törzs fennmaradó részének megfeleltethető utótest (opisthosoma) alkotja2Az előtesten található sajátos, végtag eredetű szájszervük, a páros csáprágó (chelicera), itt helyezkednek el a szemeik (ha vannak), valamint innét ered az elsődlegesen érzékelésre szolgáló páros tapogatólábuk (pedipalpus) és a rendszerint 4 pár járólábuk is. Az utótesten a szárazföldi csáprágósoknál fejlett végtagok nem, legfeljebb különféle végtagszármazékok lehetnek3.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az atkák többségének testtagolódása a csáprágós alapszabáshoz képest jelentősen módosult, az elő- és utótestük ugyanis összeolvadt, maga az utótest pedig nagyban redukálódott. A legtöbb atka teste két fő testtájra, a csáprágókat és a tapogatólábakat hordozó szelvények alkotta gnathosomára, valamint a test fennmaradó részének megfelelő idiosomára különül. Számos atka testét emellett egy a 2. és 3. pár lábak között húzódó harántbarázda egy elülső (protero-) és egy hátulsó testtájra (hysterosoma) tagolja, amelyek közül előbbi foglalja magába a gnathosomát és az elülső 2 lábpárt hordozó szelvényeket (propodosoma), míg utóbbi a hátulsó 2 lábpárt hordozó szelvényeket (metapodosoma), ill. a tulajdonképpeni utótestet.

Habár a gnathosoma első ránézésre valóban kissé fejszerű (erre utal másik neve is, a capitulum, amely szó szerint „fejecskét” jelent), nem feleltethető meg egy soklábú, egy rák vagy egy rovar fejének, hiszen azt lényegében csupán az állat elülső, táplálkozást segítő végtagjai, ill. ezek származékai alkotják. Táplálkozásuk során a kullancsok pengeszerű, fogazott ollóízekkel rendelkező csáprágóikkal vágnak bele a gerinces gazda bőrébe, majd a tapogatólábak összeforrt csípőízeinek függelékeiből alakult, visszafelé álló fogszerű képletekkel ellátott szigonyszerű hypostomájukat a bőrbe fúrva szorosan rögzítik magukat, a kiserkenő vért pedig a csáprágók és a hypostoma által képzett csatornán keresztül szívják fel4. Ugyanezen csatornán keresztül bocsátják nyálukat a sebbe, sőt, a kullancsfélék (Ixodidae) közé tartozó fajok többsége a nyálmirigyeiből egy cementszerű anyagot is a sebbe juttat, amely egyrészt a bőrben való rögzülést segíti, másrészt lezárja a sérülés helye és a kullancs szájszervei közötti hézagot, ezáltal fokozva a táplálékfelvétel hatékonyságát.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Brusca R. C., Moore W., Shuster S. M. (2016): Invertebrates. Sinauer Associates, Sunderland, MA, 1104 pp. [link]
2Főleg a régebbi szakirodalmakban fordul elő, hogy az előtestet fejtornak (cephalothorax), az utótestet pedig potrohnak (abdomen) nevezik, ezek a megnevezések azonban helytelenek, egyrészt mivel annak a látszatát keltik, hogy egy rák fejtora és potroha és egy csáprágós (pl. pók) előteste és utóteste egy az egyben megfeleltethetők egymásnak, holott nem, másrészt pedig a csáprágósok evolúciója során a törzsük nem különült torra és potrohra (mint mondjuk a rákoknál vagy a rovaroknál), ennek megfelelően esetükben indokolatlan ezen testtáj megnevezések használata.
3Ilyenek például a skorpiók (Scorpiones) érzékszervként szolgáló, felszínükön mechano- és kemoreceptorokat hordozó ún. fésűszervei (pectines), vagy a pókok (Araneae) fonószemölcsei, amelyeken keresztül az utótestben található szövőmirigyek levegőn megszilárduló, pókselymet adó váladékát kipréselik.
4Vancová M., Bílý T., Šimo L. et al. (2020): Three-dimensional reconstruction of the feeding apparatus of the tick Ixodes ricinus (Acari: Ixodidae): a new insight into the mechanism of blood-feeding. Scientific Reports 10, 165. [pdf]
Szólj hozzá!
2025. január 30. 10:54 - Lőrinczi Gábor

Ikertornyok I.

vastagcombu_femfurkeszek.jpg

A vastagcombú fémfürkészek (Chalcididae) közepes termetű, erősen szklerotizált1, robusztus testű, többnyire fekete alapszínezetű, sárga vagy vörös mintás darazsak2. Névadó jellegzetességük, hogy a hátulsó lábaik combja erősen duzzadt, az alsó szegélyén fogakkal, a lábszár pedig általában jól láthatóan hajlott. Többségük elsődleges parazitod, ezek leggyakrabban lepkék bábjaiban vagy kétszárnyúak lárváiban fejlődnek, de fakultatív vagy obligát hiperparazitoidok is lehetnek.

A módosult hátulsó lábpárjuknak több funkciója is van, legalábbis a nőstényeknél. Számos fajnál a tojásrakó nőstények a hátulsó lábaik segítségével ragadják meg a gazdának szánt áldozatukat, míg mások ezekre támaszkodnak, hogy az így felszabaduló elülső és középső lábaikkal tudják manipulálni a gazdajelöltjüket. A hangyalesők (Myrmeleon spp.) lárváit parazitáló Lasiochalcidia pubescens nevű faj nőstényei a hátulsó lábaikkal tartják szétfeszítve a hangyaleső lárva rágóit, miközben tojásukat az annak fejét és torát összekötő hártyába juttatják. A nőstények emellett van, hogy egymásnak hátat fordítva, a hátulsó lábaikkal rugdalózva küzdenek meg egymással.

1A szklerotizáció a külső vázat képző kutikula keménységének megnövekedését jelenti a kutikula középső rétegének (exokutikula) fehérjeláncai közötti keresztkötések kiépülése révén.
2Goulet H., Hubert J. F. (eds.) (1993): Hymenoptera of the world. An identification guide to families. Research Branch, Agricultural Canada Publication, Ottawa, 668 pp. [link]
Szólj hozzá!
2025. január 17. 15:50 - Lőrinczi Gábor

Karóbahúzók

gebicsek.jpg

A gébicsek (Laniidae) afrikai (etiópiai) eredetű, bár mára már Dél-Amerika és Ausztrália kivételével világszerte elterjedt, kis vagy közepes termetű énekesmadarak, amelyek megjelenésükben és életmódjukban is emlékeztetnek a vágómadarakra (Accipitriformes) és a sólymokra (Falconiformes)1,2. Csőrük erős, kampós végű, a felső csőrkáván a sólymokéra emlékeztető „csőrfoggal”, az alsón pedig egy ennek megfelelő homorulattal; lábaik erősek, az ujjaik végén hegyes karmokkal. Bár elsődlegesen rovarevők, fajtól függő rendszerességgel kisebb gerinceseket (pl. rágcsálókat, más énekesmadarakat, stb.) is zsákmányolnak, amelyekkel úgy végeznek, hogy csőrükkel erőteljes ütéseket mérnek a nyakszirtjükre, hasonlóan a sólymokhoz3.

További jellegzetességük, hogy zsákmányukat rendszeresen ékelik be ágvillákba vagy nyársalják fel tövisekre, hegyes ágakra, stb., innét ered a család (Laniidae) és legfőbb génuszuk (Lanius) tudományos neve is (lat. lanio ‛szétszaggat’, lanius ‛mészáros’)4. Ennek a viselkedésnek számos funkciója van: (1) a gerinces zsákmány ily módon való  rögzítése megkönnyíti annak feldarabolását, minthogy a gébicsek nem tudják azt a karmaik segítségével úgy lefogni, mint a ragadozó madarak; (2) az ágakba ékelt vagy tövisekre felszúrt zsákmányállatok táplálékraktárként szolgálnak az ínséges időszakokra (pl. rossz időben, amikor a rovarok kevésbé aktívak, vagy a nőstények számára a költési időszakban); (3) lehetővé válik a mérgező zsákmányfajok (pl. sáskák, bogarak, lepkék, békák, stb.) fogyasztása, ugyanis a felszúrt állatok méreganyagai néhány nap után lebomlanak; (4) a hímeknél az így létrehozott táplálékraktár kommunikációs jelzésként szolgálhat, jelezve más hímek számára a territóriumhatárokat, ill. a nőstények számára a hím minőségét és eltartóképességét.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Lefranc N., Worfolk T. (illus.) (2022): Shrikes of the World (Helm Identification Guides). Bloomsbury Publishing, London, 336 pp. [link]
2Maga Linné (Linnaeus) is a vágómadarak közé sorolta be az akkor ismert gébicsfajokat a modern rendszertan kezdetét jelentő Systema Naturae (1758) című művének tizedik kiadásában.
3Ebben van segítségükre a „csőrfoguk”.
4Míg a gerinceseket mindig megölik, mielőtt beékelik vagy felnyársalják őket, addig a rovarokat gyakran még élve „húzzák karóba”.
Szólj hozzá!
2024. december 30. 22:06 - Lőrinczi Gábor

Amikor akasztják a hóhért

hiperparazitoidok.jpg

A parazitoidizmus – mint arról egy korábbi posztban már szó esett – egyfajta átmenet az élősködés (parazitizmus) és a ragadozás (predáció) között; az élősködőkhöz hasonlóan a parazitoidoknak is egy élő gazdaszervezetre van szükségük a kifejlődésükhöz, ám az élősködők többségével szemben a gazdájukat a fejlődésük során megölik, akárcsak egy ragadozó a zsákmányát1, majd ezt követően, kifejlett állapotukban szabadon élő életmódot folytatnak2. A parazitoidizmus a rovarok (Insecta) körében különösen elterjedt, a leírt rovarfajok csaknem 10%-a folytat ilyen életmódot, amelyek döntő többsége (∼80%) a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) közé tartozik.

A legtöbb parazitoid rovar ún. elsődleges parazitoid, azaz ezek más, nem parazitoid életmódú ízeltlábúakat (pl. levéltetveket, bogár-, légy- vagy lepkelárvákat, pókokat, stb.) használnak gazdaként. Vannak ugyanakkor olyan parazitoidok is, amelyek gazdái más parazitoid rovarok lárvái vagy bábjai, ezeket nevezik hiperparazitoidoknak. Az ismert hiperparazitoidok többsége hártyásszárnyú – ilyenek pl. az Eucerotinae és Mesochorinae alcsaládokba tartozó valódi fürkészek (Ichneumonidae), a zömök fémfürkészek (Perilampidae) többsége, számos vastagcombú fémfürkész (Chalcididae), stb. –, de a parazitoid életmódú kétszárnyúak (Diptera) és bogarak (Coleoptera) között is akadnak hiperparazitoid fajok.

A hiperparazitoidok lehetnek alkalmi (fakultatív) hiperparazitoidok, amelyek elsődleges parazitoidként is fejlődhetnek, ill. kizárólagos (obligát) hiperparazitoidok, amelyek kizárólag hiperparazitoidizmus útján tudnak kifejlődni3. Egy másik kategorizálás valódi- és ál-hiperparazitoidokat különböztet meg; előbbiek más parazitoidok lárváit, míg utóbbiak ezek bábjait parazitálják. A hiperparazitoidok többsége másodlagos parazitoid, de ismertek harmadlagos, sőt negyedleges parazitoidok is. A legkomplexebb parazitoid-hiperparazitoid interakció esetében tehát egy adott gazdán/gazdában élő parazitoid lárvát vagy bábot (elsődleges parazitoid) parazitál egy másodlagos parazitoid, amelyet ugyancsak gazdaként használ egy parazitoid (harmadlagos parazitoid), amelynek szintén van egy parazitoidja (negyedleges parazitoid). A hiperparazitoidizmus egy sajátos, a tetűrontó fémfürkészeknél (Aphelinidae)4 előforduló formája az autoparazitoidizmus, amikor a hím lárvák saját (általában nőstény) fajtársaik lárváit vagy bábjait parazitálják.

Az elsődleges parazitoidok persze nem teljesen védtelenek a hiperparazitoidjaik ellen. Az Aphidius nigripes nevű gyilkosfürkész (Braconidae) faj lárvái például képesek úgy manipulálni a levéltetű gazdájuk viselkedését, hogy az a kolóniát elhagyva a levél felszínéről annak fonákjára vagy egy még védettebb helyre húzódjon, ezáltal csökkentve le annak az esélyét, hogy egy hiperparazitoid darázs tojást rakhasson a benne fejlődő parazitoid lárvára/-ba. Más gyilkosfürkész fajok (pl. Microplitis spp.) lárvái a lepkehernyó gazdájuk viselkedését manipulálják úgy, hogy az életének utolsó erejével a belőle kikelt és bebábozódott parazitoid lárvák védelmére keljen, ha azokat egy hiperparazitoid imágó közelíti meg.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Bár a tipikus ragadozóktól eltérően nem azonnal, hanem lassan, fokozatosan élik fel a gazdájukat.
2Lewis E. E., Campbell J. F., Sukhdeo M. V. K. (eds.) (2002): The Behavioural Ecology of Parasites. CABI Publishing, New York, NY, 358 pp. [link]
3Poelman E. H., Cusumano A., de Boer J. G. (2022): The Ecology of Hyperparasitoids. Annual Review of Entomology 67, 143–161. [link]
4Így pl. a Coccobius, CoccophagoidesCoccophagus és Encarsia fajoknál.
Szólj hozzá!
2024. december 20. 18:22 - Lőrinczi Gábor

Szimbiózis, mondd, mi vagy?

szimbiozis_fogalma.jpg

Bár a szakirodalom nagyrészt Heinrich Anton de Bary német orvos és természettudós nevéhez (1879) köti a szimbiózis fogalmának megalkotását1, egyesek szerint a kifejezést de Bary honfi- és kortársa, a szintén természettudós Albert Bernhard Frank használta elsőként 1877-ben2. Akárkié is az érdem, az eredeti definíció szerint a szimbiózis – a szó etimológiájának megfelelően (gör. syn- ‛együtt’ + gör. bios ‛élet’) – különböző szervezetek együttélését jelenti, függetlenül azok kapcsolatának jellegétől. Ebben az értelemben tehát nem csak a kölcsönösen előnyös (mutualista), de a gazda-parazita vagy kommenzalista kapcsolatok is ugyanúgy szimbiózisnak tekinthetők.

Az egyértelmű definíció ellenére már a 19. században megkezdődött, majd a 20. század elején folytatódott a szimbiózis fogalmának félreértelmezése és szűkebb értelmű, a mutualizmus szinonimájaként való használata, amely nagyrészt abban gyökerezett, hogy a köznyelvben a szimbiózist szinte minden esetben a mindkét fél számára előnyös kapcsolatokkal azonosították. A fogalmi zűrzavart csak tovább táplálta, hogy bár az Amerikai Parazitológusok Társasága külön bizottságot állított fel 1937-ben a fogalom tisztázására, a bizottsági javaslat végül lényegében felhatalmazást adott arra, hogy mindenki továbbra is a saját személyes preferenciája szerint határozhassa meg mit ért szimbiózis alatt.

A 20. század második felében, de különösen a '90-es évektől kezdve ugyanakkor egy fokozatos visszatérés figyelhető meg de Bary eredeti, tágabb értelmű definíciójához, amely nagyban köszönhető a terminológia egységesítésére irányuló törekvéseknek, főleg Mortimer Paul Starr amerikai mikrobiológus és David Hopkin Lewis brit botanikus munkásságának. Ma a legtöbb szakirodalom két vagy több faj közötti szoros együttélésként definiálja a szimbiózist, jóllehet akadnak szerzők, akik még ennél is tágabban értelmezik a fogalmat, kiterjesztve azt gyakorlatilag bármilyen fajok közötti interakcióra3, és olyan szerzők is, akik a fogalom körüli viták miatt teljesen kerülik a szimbiózis szó használatát4.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1A szimbionta szót is de Bary alkotta meg a szimbiózisban élő szervezetekre, és ma is ezt használják leginkább, jóllehet a szimbióta az etimológiailag  helyes alak (vö. gör. symbiotes ‛társ’).
2Martin B. D., Schwab E. (2012): Symbiosis: "Living together" in chaos. Studies in the History of Biology 4, 7–25. [link]
3Minthogy többek szerint maga de Bary is szimbiózisnak tekintette a lazább fajok közötti kapcsolatokat is.
4Martin B. D., Schwab E. (2013): Current usage of symbiosis and its associated terminology. Studies in the History of Biology 5, 32–45. [link]
Szólj hozzá!
2024. december 02. 12:30 - Lőrinczi Gábor

Csak egy maradhat

koltesparazitizmus.jpg

A kakukkok (Cuculiformes) jelentős része (a fajok kb. 45%-a) kizárólagos (obligát) költésparazita1, azaz a nőstények tojásaikat minden esetben más madarak – rendszerint különböző énekesmadarak (Passeriformes) – fészkébe csempészik (egyet-egyet minden meglátogatott fészekbe2), teljesen a gazdaszülőkre hagyva az utódgondozást, és ezáltal mentesülve annak fitnesz költségei alól3A tojások lerakását a nőstények igyekeznek úgy időzíteni, hogy az szinkronban legyen a gazda tojásrakásával, ezáltal csökkentve le annak valószínűségét, hogy a gazdaszülők rájönnek a turpisságra, és megszabadulnak a kakukktojástól4. A parazita tojásának elfogadását ugyanakkor nagyban elősegítheti, ha az rejtő (kriptikus) színezetű, vagy színezetében, mintázatában, esetleg méretében és alakjában a gazdafaj tojásait mimikrizálja.

A tojásrakás megfelelő időzítésével a nőstények a fentiek mellett a kelési sikert és a fiókáik túlélési esélyét is növelni tudják5. A parazita fióka ugyanis a gazda fiókáinál gyorsabban fejlődik, így rendszerint elsőként kel ki a tojásból. Ez azért előnyös, mert így versenyelőnyhöz juthat a gazdafiókákkal szemben6, amelyek emiatt többnyire alulmaradnak a táplálékért való versengésben, és a kirepülés pillanatát általában már nem érik meg. A legtöbb kakukkfajnál azonban a korai kelés előnye abban rejlik, hogy a parazita fióka így hamarabb végezhet rivális mostohatestvéreivel, ezáltal teljesen kisajátítva a szülői gondoskodását. Ilyen esetben a kakukkfióka vagy kilökdösi a gazda tojásait vagy fiókáit a fészekből7 (fajok többsége), vagy a csőrével lyukasztja ki a tojásokat vagy döfködi le a fiókákat (pl. egyes újvilági fajok).

Akár egyedül, akár a gazda fiókáival együtt cseperedik a fészekben, a kakukkfióka igyekszik úgy manipulálni a gazdaszülőket, hogy azok a szükségleteinek megfelelő mennyiségben biztosítsák számára a táplálékot. Ennek legfőbb módja a gazdafiókákénál intenzívebb kéregetés, amelynek hatékonyságát növelhetik az olyan érzékszervi stimulációként ható jellegek, mint pl. az élénk színezetű torok, a feltűnő papillák a szájpadon vagy a torkot mimikrizáló szárnyfoltok. Egyes fajok fiókái emellett képesek a kéregető hangjukat az adott gazdafajhoz igazítani vagy a gazdafiókák kéregető hangját mimikrizálni, ami a túlélésüket is elősegítheti azon gazdafajok fészkében, amelyek képesek felismerni a parazita fiókát, és aztán vagy kilakoltatják a fészekből, vagy egyszerűen a sorsára hagyják. Szintén a gazda védekezése elleni adaptáció, ha a kakukkfiókák a megjelenésükben (azaz a bőrük és tollazatuk színezetében) is a gazdafaj fiókáit utánozzák, ami például egyes rézkakukk (Chrysococcyx) fajokra jellemző.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Az obligát költésparazita fajok mellett ismert néhány alkalmi (fakultatív) költésparazita kakukkfaj is, amelyek csupán alkalmanként parazitálnak más madarakat (saját fajtársaikat vagy más fajokat), ilyenek pl. egyes esőkakukkok (Coccyzus).
2Ezáltal elkerülve, hogy a saját fiókáiknak egymással is versengniük kelljen. Olyan persze előfordulhat, hogy egy adott fészekaljat egyszerre több nőstény kakukk is parazitál.
3Soler M. (ed.) (2017): Avian Brood Parasitism: Behaviour, Ecology, Evolution and Coevolution (Fascinating Life Sciences). Springer, Cham, 574 pp. [link]
4Vagy kilyukasztják, majd kidobják a fészekből a kakukktojást, vagy beépítik a fészek anyagába, vagy elhagyják a fészket, és új fészket készítenek.
5Ahogyan azzal is, ha a gazda tojásai közül egyet-kettőt kilyuggatnak vagy kidobálnak a fészekből.
6A madaraknál ugyanis a szülők a nagyobb méretű fiókákat részesítik előnyben, tekintve, hogy ezek nagyobb eséllyel érik meg a szaporodóképes kort.
7Ez amellett, hogy meglehetősen idő- és energiaigényes (és nem is mindig sikerül véghezvinni, főleg ha a gazda egy odúban költő faj), nem mentes a kockázattól sem, ugyanis van, hogy az akciója során kvázi instant karmaként maga a kakukkfióka is kiesik a fészekből.
Szólj hozzá!
2024. november 16. 18:47 - Lőrinczi Gábor

Káin és Ábel

sasfioka.jpg

Egyes fajoknál a testvérek közötti rivalizálás egészen odáig fajulhat, hogy a domináns (rendszerint idősebb) testvér végül közvetett vagy közvetlen módon1 az alárendelt (fiatalabb) testvér(ek) halálát okozza2. Ezt a jelenséget nevezik testvérgyilkosságnak vagy (találóan) káinizmusnak3, amely a madarak (Neornithes) körében különösen elterjedt, főleg a vízimadaraknál (Aequornithes), így a pingvineknél, szuláknál, pelikánoknál és gémeknél, ill. a vágómadaraknál (Accipitriformes), azaz a sasoknál, ölyveknél, kányáknál és óvilági keselyűknél fordul elő.

A testvérgyilkosság lehet alkalmi (fakultatív) jellegű, ha csupán bizonyos körülmények között jelentkezik (pl. ha kevés a táplálék az összes utód sikeres felneveléséhez), vagy kizárólagos (obligát), ha a domináns testvér a körülményektől függetlenül rutinszerűen végez a kisebb testvérével4. Utóbbi leginkább a vágómadarak körében gyakori, a hazai fajok közül ez jellemzi például a békászó sast (Clanga pomarina).

Az, hogy a szülők esetenként tolerálják, sőt néha még elő is mozdítják5 a testvérek közötti gyilkosságot egy ún. „darwini fejtörő”, hiszen az utódvesztéssel látszólag csökken a fitneszük. Valójában ugyanakkor a testvérek közötti rivalizálás előnyös lehet a számukra, így ugyanis a szülői gondoskodás az „életrevalóbb”, azaz a szaporodóképes kort nagyobb eséllyel megérő utód(ok)6 felé irányulhat, miközben az utódgondozás fitnesz költségeit (pl. utódok táplálása) a szülők a minimumom tudják tartani, aminek különösen egy táplálékszegény időszakban van nagy jelentősége.

Kérdés persze, hogy az olyan obligát testvérgyilkosságot mutató madárfajoknál, mint amilyen például a békászó sas, miért kettő, és miért nem eleve csak egy tojásból áll a fészekalj, ha egyszer az idősebb fióka előbb vagy utóbb mindenképpen likvidálja a fiatalabbat? A legnépszerűbb magyarázat, hogy a második fióka egyfajta „biztosíték” a szülők számára arra az esetre, ha az elsőként lerakott tojást a szülők nem tudják kikölteni vagy az első fióka valamilyen oknál fogva korán elpusztul. Egy alternatív magyarázatként szolgál az ún. „finom csibe” hipotézis, mely szerint a második fióka afféle „csalimadárként” szolgál a fészekben élő különböző vérszívó ízeltlábúak (atkák, poloskák, bolhák, stb.) számára, amelyek hajlamosabbak a kisebb, gyengébb kondíciójú fiókákat parazitálni, miáltal a nagyobb reproduktív értékkel bíró első fióka mentesülhet az ezen paraziták okozta károktól.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Például rendszeresen elorozva a táplálékot a fiatalabb testvértől, vagy teljesen kiszorítva őt a fészekből, esetleg fizikai sérülést okozva neki.
2Morandini V., Ferrer M. (2015): Sibling aggression and brood reduction: a review. Ethology Ecology and Evolution 27, 2–16. [link]
3A bibliai történet szerint Ádám és Éva elsőszülött fia, Káin féltékenységből megöli a saját öccsét, Ábelt.
4A fiókák között azért alakul ki kor-, és ezáltal gyakran jelentős méretbeli különbség, mivel nem egy időben (aszinkron) kelnek ki a tojásból, ugyanis azokat a nőstény nem egyszerre rakja le, és az első tojás lerakása után a szülők neki is kezdenek a kotlásnak.
5Például aszinkron keltetéssel (ld. fentebb) vagy (a nőstény részéről) bizonyos fiókák fejlődésének, kondíciójának és viselkedésének manipulálásával a tojásokba juttatott anyai tesztoszteron révén.
6Azaz amelyek a legnagyobb eséllyel fogják továbbörökíteni a szülői génmásolatokat, amikor maguk is szaporodóképes korba lépnek.
Szólj hozzá!
2024. november 03. 14:39 - Lőrinczi Gábor

Vazze, durva ez a természet!

infanticid_him.jpg

Infanticidiumnak vagy kölyökgyilkosságnak nevezik azt a jelenséget, amikor egy faj felnőtt egyedei közvetlen és jelentős módon hozzájárulnak a saját fajukhoz tartozó fiatal vagy még ki nem kelt/meg nem született állatok halálához1. Ez a fakultatívnak tekintett viselkedés számos taxonban előfordul (az ízeltlábúaktól az emlősökig bezárólag), és nagyon változatos kontextusokban jelentkezhet, elkövetői pedig hímek és nőstények, ill. idegenek vagy közeli rokonok – akár saját szülők is – egyaránt lehetnek.

Az infanticidium talán legismertebb formája – és egyben a nemek közötti szexuális konfliktus egyik alapesete –, amikor a hímek a más hímektől származó kölyköket ölik meg. Ez az elkövető hím számára adaptív viselkedés, ugyanis egy kölykeit elvesztett nőstény rövidebb időn belül válik újra termékennyé, így az infanticid hím hamarabb pározhat és nemzhet vele saját utódokat. Az infanticidium ezen formája jellemző számos főemlős és rágcsáló faj mellett az oroszlánokra (Panthera leo) is, amelyek egy vagy néhány közeli rokon hímből és több, egymással általában szintén rokonságban lévő nőstényből, ill. ezek kölykeiből álló falkákat alkotnak. Amikor egy vagy több új hím veszi át a falka vezetését, ezek jellemzően végeznek az előző alomból származó kölykökkel. Az oroszlánoknál az infanticidium az egyik fő – ha nem a legfőbb – halálozási ok a fiatal állatoknál, különösen a 9 hónaposnál fiatalabb kölykök körében.

Minthogy a hímek által elkövetett infanticidium a nőstények számára jelentős fitnesz költséggel jár, számos védekezi forma alakult ki ellene, gyakran még egyazon fajon belül is. Az oroszlánoknál ilyen például, amikor a termékeny nőstények több hímmel is párzanak, így ugyanis bizonytalanabb az apaság, azaz hogy melyik utódot melyik hím nemzette. Van, hogy a nőstények elmenekülnek a kölykeikkel, ha megneszelik egy idegen hím közeledtét, de az is előfordul, hogy agresszíven a kölykeik védelmére kelnek. E tekintetben előnyös, ha a falka minél több nőstényből áll, egyrészt mivel egy nagyobb csoport éberebb, másrészt mert közös erővel könnyebben meg tudják futamítani az infanticid hajlamú hímeket. A nőstényekre emellett jellemző lehet, hogy elvonulnak az idősebb, mobilisabb kölykökkel, és nagyrészt magányosan élnek az otthonterületük perifériáján. De az is előfordul, hogy a nőstények társulnak egy hímmel (pl. egy a falkából korábban kizárt, de továbbra is annak közelében maradó hímmel) arra az időszakra, amíg a kölykök sérülékenyek, mely hím párzásért cserébe védelmet biztosít más hímek ellen ha a kölyköket nagy eséllyel ő nemzette.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Palombit R. A. (2015): Infanticide as sexual conflict: coevolution of male strategies and female counterstrategies. Cold Spring Harbor Perspectives in Biology 7, a017640. [link]
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása