2025. július 07. 17:33 - Lőrinczi Gábor

Gyógyítók vagy vámpírok?

nyuvagok.jpg

A nyűvágók (Buphagus spp.) a seregély- (Sturnidae) és gezerigófélékkel (Mimidae) közeli rokonságban álló1, Afrika Szaharától délre eső részeinek szavannáin elterjedt énekesmadarak, amelyek különféle, főként nagy testű növényevő emlősökkel élnek szimbiózisban. Mindkét fajuknak – a vöröscsőrű nyűvágónak (B. erythrorynchus) és a sárgacsőrű nyűvágónak (B. africanus) is – számos gazdaállata lehet, bár leginkább a kafferbivalyt (Syncerus caffer), a zsiráfot (Giraffa camelopardalis), a nílusi vízilovat (Hippopotamus amphibius), a nagy kudut (Tragelaphus strepsiceros), a szélesszájú orrszarvút (Ceratotherium simum), az alföldi zebrát (Equus quagga burchellii) és az impalát (Aepyceros melampus) részesítik előnyben2.

A nyűvágók és a növényevő emlősök kapcsolatát gyakran a mutualizmus egyik klasszikus példájának tekintik: a madarak táplálékként fogyasztják el a gazdáikon szívogató kullancsokat és más élősködőket, ezzel csökkentve a gazdáik fertőzöttségének mértékét és az ebből adódó fitnesz költségeket (pl. vérveszteség, vérszívók által terjesztett betegségeknek való kitettség, stb.)3,4. Emellett a nyűvágók hangos lármával jelzik a veszélyt (pl. egy ragadozó közeledtét) a gazdáiknak, ami szintén előnyös a számukra. A nyűvágók azonban nem csupán a gazdáik által bevonzott ízeltlábúakat fogyasztják, hanem olykor közvetlenül a gazdáik vérét és más szöveteit, ill. különféle testváladékait is. Gyakran a csőrükkel tágítják ki a már meglévő sebeket, sőt, olykor újakat is ejtenek a gazda bőrén, hogy könnyebben jussanak vérhez. A sebekből való táplálkozás nemcsak vérveszteséggel jár a gazda számára, hanem a sebek gyógyulását is lassíthatja, emellett a nyílt sebek a legyeket is vonzzák, ráadásul fokozzák a másodlagos fertőzések kockázatát is.

A két fél kapcsolata tehát nem tisztán mutualista jellegű, hanem bizonyos esetekben parazita jelleget is ölthet. Az, hogy a nyűvágók milyen táplálkozási stratégiát követnek, erősen kontextusfüggő: függ a gazdafajtól, annak testméretétől, parazitáltsági fokától, ill. attól is, hogy milyen élősködők vannak jelen rajta, de a két nyűvágófaj között is kimutathatók különbségek e tekintetben. Így például a közvetlen vérfogyasztás nagyobb valószínűséggel fordul elő háziállatokon, így szarvasmarhákon – amelyek nem koevolválódtak a nyűvágókkal –, mint a vadon élő, őshonos emlősfajokon. A sebekből való vérfogyasztásra hajlamosít az is, ha a gazdán kevés a kullancs, vagy ha nem a nyűvágók által preferált kullancsfaj fordul elő rajta, ill. ha a gazda testén sok a sérülés, így a madarak számára kisebb költséggel jár a sebekből táplálkozni, mint kullancsok után kutatni, vagy másik gazdát keresni.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy a fajok közötti interakciók gyakran igen összetettek, és sokszor nem sorolhatók be egyértelműen egyetlen kategóriába5. Ahelyett tehát, hogy a mutualizmust és a parazitizmust két, egymástól élesen elváló interakciótípusnak tekintenénk, reálisabb úgy szemlélni őket, mint egy kontinuum két végpontját, mely kontinuumon két faj kapcsolata nemcsak idővel változhat, hanem a különböző környezeti tényezők hatására is egyik vagy másik irányba tolódhat el.

1Boyd J. H. III. (2025): TiF Checklist 3.50 – Muscicapoidea III. In: Aves – A Taxonomy in Flux. Accessed 3 July 2025. [link]
2Ndlovu M., Combrink L. (2015): Feeding preferences of Oxpeckers in Kruger National Park, South Africa. Koedoe 57, 1316. [link]
3Plantan T., Howitt M., Kotze A., Gaines, M. (2013): Feeding preferences of the red-billed oxpecker, Buphagus erythrorhynchus: a parasitic mutualist? African Journal of Ecology 51, 325–336. [link]
4Nunn C. L., Ezenwa V. O., Arnold C., Koenig W. D. (2011): Mutualism or parasitism? Using a phylogenetic approach to characterize the oxpecker-ungulate relationship. Evolution 65, 1297–1304. [link]
5Leung T., Poulin R. (2008): Parasitism, commensalism, and mutualism: exploring the many shades of symbioses. Vie et Milieu – Life and Environment 58, 107–115. [link]
Szólj hozzá!
2025. június 24. 19:34 - Lőrinczi Gábor

A manipulátor

landzsasmetely.jpg

lándzsásmétely (Dicrocoelium dendriticum) egy világszerte elterjedt, apró termetű (mindössze 5-12 mm-es) endoparazita laposféreg. A mételyek (Trematoda) többségéhez hasonlóan közvetett (indirekt) fejlődési ciklussal rendelkezik, vagyis a fejlődése több különböző gazdaszervezetet igényel. Végleges gazdái főként kérődzők – elsősorban juhok és kecskék –, de ritkán kutyákban, emberekben (különösen gyerekekben), ill. más főemlősökben is előfordulhat1. A fejlődéséhez az emlős végleges gazda mellett két köztigazda is szükséges: első köztigazdái különféle szárazföldi csigák (pl. Cochlicopa, Helix, Xerolenta, Zebrina, stb.), a második köztigazdák pedig hangyák, többnyire vöröshangyák (Formica). A csiga köztigazda a végleges gazda ürülékével a külvilágba kerülő, csillós lárvákat (miracidiumok) tartalmazó tojások elfogyasztásával fertőződik. A tojásokból kikelő miracidium lárvák a csiga emésztőmirigyében ún. csíratömlőkké (sporocisztákká) alakulnak. Ezek ivartalan (aszexuális) sokszorozódással2 további sporocisztákat (leánysporocisztákat) hoznak létre, amelyek mindegyikében számos farkos lárva (cerkária) fejlődik. A cerkáriák tömegesen, nyálkacsomókba burkolva, a csiga légzőnyílásán keresztül jutnak ki a külvilágba.

Ha ezeket a nyálkacsomókat hangyák találják meg és fogyasztják el, a cerkáriák többsége a hangyagazda testüregében betokozódik, és a végleges gazdát fertőzni képes metacerkáriává alakul. Egy vagy (ritkábban) két cerkária ugyanakkor a hangya garatalatti dúcába vándorol, ami viselkedésváltozást idéz elő a gazdában: a parazitált hangyák – ahogy este hűlni kezd a levegő – fűszálakra vagy más alacsonyan növő növényekre másznak fel. Ott rágójuk és egész testük görcsbe rándul, és mozdulatlanul kapaszkodnak a növénybe egészen reggelig, amikor az idő ismét felmelegszik3. Ekkor visszatérnek a fészkükbe, és folytatják a szokásos napi tevékenységüket, majd este újra „zombikká” válnak, és megismétlik a mászást.

Miért előnyös ez a lándzsásmétely számára? Azért, mert így jelentősen nő annak az esélye, hogy egy legelésző kérődző véletlenül elfogyasztja a védekezni képtelen hangyát, és vele együtt a benne lévő, továbbfertőzésre kész metacerkáriákat is. Bár a hangyát manipuláló lárva többnyire elpusztul a hangyagazdával együtt, a vele genetikailag azonos klóntestvérei így nagyobb eséllyel juthatnak be a végleges gazdába, és fejlődhetnek tovább4. Az „önfeláldozó” lárva tehát tettével közvetett módon fitnesznyereségre tehet szert, azaz növelheti annak az esélyét, hogy a saját alléljainak a testvéreiben meglévő másolatai átörökítődnek a következő generációba. Ha a stratégia sikerrel jár – vagyis a fertőzött hangya elfogyasztásra kerül –, a túlélő metacerkáriák a végleges gazda vékonybelében kitokozódnak, majd az epeutakba vándorolnak. Itt válnak ivaréretté, ezzel zárva bonyolult fejlődési ciklusukat.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Mehlhorn H. (ed.) (2016): Encyclopedia of Parasitology. Springer-Verlag, Berlin/Heidelberg, 3084 pp. [link]
2Az ivartalan sokszorozódás előnye, hogy akár egyetlen miracidium lárvából több tíz- vagy százezer cerkária alakulhat ki, ami a nagyszámú lerakott tojással együtt ellensúlyozza a parazita magas mortalitását.
3Martín-Vega D., Garbout A., Ahmed F., Wicklein M., Goater C. P., Colwell D. D., Hall M. J. R. (2018): 3D virtual histology at the host/parasite interface: visualisation of the master manipulator, Dicrocoelium dendriticum, in the brain of its ant host. Scientific Reports 8, 8587. [link]
4Lewis E. E., Campbell J. F., Sukhdeo M. V. K. (eds.) (2002): The Behavioral Ecology of Parasites. CABI Publishing, New York, NY, 358 pp. [link]
Szólj hozzá!
2025. június 14. 15:58 - Lőrinczi Gábor

Skorpiólegyek párzása

skorpiolegyek_nasza.jpg

Számos állatfajnál – különösen a rovarok körében – jellemző, hogy a hímek a párzás előtt vagy közben „nászajándékot” adnak át a nőstényeknek1,2. Ez származhat külső forrásból, de a hím szervezete is előállíthatja azt. Külső eredetű „nászajándék” például a hím által regurgitált táplálék vagy egy elejtett zsákmányállat, míg belső eredetű például az ondótok (spermatofóra), azaz a hímivarsejteket körülvevő fehérjeburok, az ondófolyadék, a nyálmirigyek váladéka, a hím valamely testrésze, vagy még extrémebb esetben – ha a nőstény kannibalisztikus hajlamú – maga a hím. A nőstény a hím által önként felkínált vagy – a szexuális kannibalizmus esetén – akaratlanul3 szolgáltatott „nászajándékot” vagy elfogyasztja, vagy az az ivarjáratába kerül, esetleg a hím a nőstény kültakaróján keresztül juttatja be a testébe.

A hímek a „nászajándékozással” nemcsak a saját vonzerejüket és annak az esélyét növelhetik, hogy a nőstény párosodjon velük, hanem a párzás időtartamát – és ezáltal az átadott hímivarsejtek mennyiségét – is, ami végső soron az apaságuk biztosítását szolgálja. A nőstények a „nászajándékkal” értékes makro- (pl. fehérjék, lipidek, szénhidrátok) és mikrotápanyagokhoz (pl. nátrium, cink), valamint olyan hormonokhoz juthatnak hozzá, amelyek fokozzák a termékenységüket, továbbá olyan vegyületekhez (pl. cantharidin, pirrolizidin-alkaloidok, ciánglikozidok), amelyek védelmet nyújthatnak számukra és/vagy a lerakott tojások számára a ragadozók ellen. Ez a hímek számára is előnyös, hiszen így több utódjuk születhet, és azok nagyobb eséllyel érhetik meg a szaporodóképes kort. A hímek ugyanakkor manipulálhatják is a „megajándékozott” nőstényt, például receptivitásgátlók vagy anti-afrodiziákumok átadásával, amelyek megakadályozzák, vagy legalábbis késleltetik, hogy a nőstény újabb hímekkel párosodjon, így elkerülve, hogy a „nászajándékozó” hím hímivarsejtjeinek más hímek spermiumaival kelljen versengeniük a megtermékenyítésért.

A csőrösrovarok (Mecoptera) közé tartozó skorpiólegyek (Panorpa spp.)4 különlegesek abból a szempontból, hogy a hímek kétféle „nászajándékot” is felkínálhatnak a nőstényeknek: a megnagyobbodott nyálmirigyeik váladékát vagy egy elpusztult ízeltlábút5,6. Hogy mikor melyiket, az több tényezőtől is függ: a hím kondíciójától, a nőstények preferenciájától, a párzási rendszer típusától és a készletek elérhetőségétől. Az amerikai fajok esetében például, ha elegendő ízeltlábú tetem áll rendelkezésre, a hímek ezek megszerzésére törekednek, mivel a nőstények ezeket részesítik előnyben. Ilyen helyzetben a nagyobb testméret és jobb kondíció előnyt jelent, mivel ezek a hímek sikeresebben versengenek a riválisaikkal. Az európai fajoknál ezzel szemben a nyálcsepp számít az elsődleges „nászajándéknak”, és az elpusztult ízeltlábú felkínálása az alternatív taktika azon hímek számára, akik nem képesek elegendő nyálat termelni (pl. mert rosszul tápláltak). Azok a hímek, akik egyik „nászajándék-típust” sem tudják biztosítani (pl. rossz kondíciójuk vagy alacsony státuszuk miatt), gyakran erőszakos párzással próbálkoznak, bár ilyenkor a nőstények ellenállása miatt a „légyott” rövidebb ideig tart, így a  megtermékenyítés esélye is jóval alacsonyabb, mint abban az esetben, ha a párzást „nászajándékozás” előzi meg.

1Lewis S., South A. (2012): The evolution of animal nuptial gifts. Advances in the Study of Behavior 44, 53–97. [link]
2Kivételes esetben a nőstény kínál fel „nászajándékot” a hím számára, mint például a Phoreticovelia disparata nevű víztaposó-poloskafajnál. „Nászajándékozás” emellett a hímnős (hermafrodita) állatok körében is előfordul, például a csigáknál vagy a nyeregképző gyűrűsférgeknél.
3Előfordulhat ugyanakkor, hogy a hímek önként kínálják fel magukat, ha kicsi az esélyük más nőstényekkel is párzani, mint például a találóan fekete özvegyeknek nevezett pókfajoknál (Latrodectus spp.). Az ilyen szuicid hímek számára ez kettős előnnyel jár az apaságuk biztosítása szempontjából: egyrészt a hosszabb párzás miatt több petesejtet termékenyítenek meg, másrészt a kannibál nőstények jellemzően csak hosszabb idő elteltével párosodnak újra.
4A skorpiólegyek nevüket a hímek skorpiószerűen felhajló potrohvégéről kapták, amely a nőstény párzás közbeni megragadását, ill. a rivális hímekkel vívott küzdelmet szolgálja.
5Thornhill R. (1981): Panorpa (Mecoptera: Panorpidae) scorpionflies: systems for understanding resource-defense polygyny and alternative male reproductive efforts. The Annual Review of Ecology, Evolution, and Systematics 12, 355–386. [link]
6Engqvist L. (2007) Nuptial gift consumption influences female remating in a scorpionfly: male or female control of mating rate? Evolutionary Ecology 21, 41–61. [link]
Szólj hozzá!
2025. május 29. 11:05 - Lőrinczi Gábor

Csapnivaló szakszavaink IV.

fergek.jpg

Bár a féreg szó használható és használatos is a köznyelvben, a tudományos (biológiai) nyelvben nem dobálózhatunk vele anélkül, hogy pontosan megmondanánk, melyik csoportról is beszélünk. Laposférgekről? Kerekesférgekről? Buzogányfejű férgekről? Gyűrűsférgekről? Zsinórférgekről? Vagy netalántán farkosférgekről? Övesférgekről? Páncélosférgekről? Húrférgekről? Fonálférgekről? Tudniillik olyan állatcsoport, hogy „férgek” nem létezik a modern rendszertanban.

A megnyúlt, végtagok nélküli („féregszerű”) test ugyanis több, egymástól független fejlődési vonalon is kialakult – jellemzően az ásó vagy belső élősködő életmód következtében –, ennek megfelelően a fent felsorolt törzsek nem vehetők egy kalap alá, mivel egy ilyen taxon („férgek”) erősen polifiletikus lenne, és így fals képet adna az ide sorolt csoportok rokonsági viszonyairól. Hiába szerepel tehát a „féreg” szó például mind a fonálférgek (Nematoda), mind a gyűrűsférgek (Annelida) magyar nevében, ez nem jelenti azt, hogy ezeknek az állatoknak bármi közük is lenne egymáshoz. Ha megnézünk egy újabb keletű filogenetikai fát, jól látszik, hogy míg a gyűrűsférgek (Annelida) a puhatestűek (Mollusca) közeli rokonságába tartoznak, addig a fonálférgek (Nematoda) a húrférgekkel (Nematomorpha) együtt az ízeltlábúak (Arthropoda) és közeli rokonaik testvércsoportját alkotják egy teljesen másik kládon belül.

Biológiai kontextusban tehát a „féreg” szó önmagában való használata pontosan olyan pongyolaságra vall, mintha valaki a madarakat egyszerűen csak „repülő állatokként” emlegetné. A valódi röpképesség ugyanis – akárcsak a gyűrűsférgekre, zsinórférgekre, fonálférgekre, stb. jellemző testforma –, több csoportban, egymástól függetlenül alakult ki; nevezetesen a rovaroknál, a pteroszauruszoknál, a dinoszauruszoknál (beleértve a madarak őseit is), valamint a denevéreknél. Tekintve tehát, hogy ezen csoportok nem vezethetők vissza egy közös, röpképes ősre, nem vonhatók össze egyetlen taxonba („repülő állatok”), hiszen az – a „férgekhez” hasonlóan – nem képezne monofiletikus, azaz természetes, önálló rendszertani egységet.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Szólj hozzá!
2025. május 14. 13:00 - Lőrinczi Gábor

Ugrópók-cukipók

ugropokok.jpg

Az ugrópókok (Salticidae) nem csupán a pókok (Araneae) legnépesebb családját alkotják – jelenleg több mint 6800 fajuk ismert, amellyel a leírt pókfajok közel 13%-át teszik ki1 –, hanem a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb pókjai közé is tartoznak. Gyakran szerepelnek a mainstream médiában, a róluk készült videók milliós nézettségeket érnek el a YouTube-on, és számtalan makrofotón örökítik meg őket2. Népszerűségükhöz minden bizonnyal hozzájárul apró termetük, puhának tűnő, szőrös testük, feltűnően nagy, előrenéző szemeik és kíváncsi tekintetük, tömzsi lábaik, valamint mókásnak ható, ugráló mozgásuk, amik miatt sokak szemében inkább aranyosnak, mintsem ijesztőnek tűnnek.

A család tagjai 1-22 mm-es, zömök testalkatú, erőteljes lábakkal rendelkező pókok. Egyes fajaik (pl. Myrmarachne spp.) megjelenésükkel hangyákat utánoznak, amely a Bates-féle mimikri egy sajátos formája. Legfőbb morfológiai jellegzetességük a három sorban elhelyezkedő nyolc szem, amelyek közül az elülső szemsor középső két szeme erősen megnagyobbodott. Látásuk rendkívül jó, ami nem csak a zsákmányszerzésben és a támadók felismerésében, hanem a fajon belüli vizuális kommunikációban is kulcsszerepet játszik. Más, ugrásra képes ízeltlábúaktól (pl. egyenesszárnyúak, kabócák, bolhák) eltérően nagy pontosságú és gyorsaságú ugrásokra képesek – ehhez a harmadik és/vagy negyedik járóláb párjukat használják –, innét kapták nevüket is.

Más pókokhoz hasonlóan ragadozók, bár gyakran nektárral is kiegészítik étrendjüket, egy közép-amerikai fajuk (Bagheera kiplingi) pedig elsősorban akáciafák által termelt tápláléktestecskéket fogyaszt, azaz lényegében növényevő. Zsákmányukat rendszerint óvatosan becserkészik, majd ráugrással ejtik el. Többségük generalista ragadozó, de ismertek olyan fajaik is, amelyek kifejezetten hangyákra vagy más pókokra specializálódtak. A hímek gyakran látványos násztáncot mutatnak be a nőstényeknek, hogy felkeltsék a figyelmüket és párzásra bírják őket. A pávapókokként ismert, ausztrál elterjedésű Maratus fajok hímjeinek udvarlási viselkedése különösen kifinomult; a harmadik pár járólábaikkal integetve, valamint élénk színű utótestüket rázva és annak oldalfüggelékeit pávafarokként kiterjesztve igyekeznek lenyűgözni a nőstényeket.

1World Spider Catalog (2025): Currently valid spider genera and species. In: World Spider Catalog (Version 26). Natural History Museum, Bern. [link]
2Whyte R., Anderson G. (2017): A field guide to spiders of Australia. CSIRO Publishing, Clayton South, 452 pp. [link]
Szólj hozzá!
2025. április 19. 19:19 - Lőrinczi Gábor

Kívül tágasabb

virag_hangyak.jpg

Bár a növények gyakran „alkalmazzák” a hangyákat „testőrként” – mivel azok védelmet biztosíthatnak számukra a különböző növényevőktől (kezdve a fitofág rovaroktól egészen a legelésző emlősökig) –, a virágokon a hangyák többnyire még ilyen esetekben is nemkívánatos látogatóknak számítanak1. A hangyák ugyanis agresszivitásuknál fogva elriaszthatják a növény pollinátorait, ezáltal akadályozva a beporzását, valamint közvetlenül is károsíthatják a virágokat, például a virágrügyek elpusztításával. Ráadásul a hangyák többsége a növény szemszögéből nézve ún. nektártolvaj, azaz anélkül fogyasztják a virágnektárt, hogy „cserébe” érdemi pollenszállítást végeznének.

Annak, hogy a hangyák nem minősülnek jó beporzóknak több oka is van. Egyrészt a hangyák kis termetűek, így a virágban gyakran nem is érintkeznek a porzókkal vagy a bibékkel. Másrészt a hangyák gyengén szőrözöttek, így csupán kevés virágpor tapad meg a testükön, ráadásul gyakran tisztálkodnak, így még azt a kevés pollenszemcsét is letakarítják magukról, ami esetleg rájuk került. Harmadrészt a hangyák dolgozói röpképtelenek, így jóval kevésbé mobilisek, mint egy repülő rovar, ennek megfelelően nem tudnak túl nagy távolságokat megtenni és kellően nagy számú növényt felkeresni. Negyedrészt, a hangyák a táplálékkeresésük során erős területhűséget mutatnak, azaz ahelyett, hogy újabb növényeket keresnének fel, rendszeresen térnek vissza ugyanarra a növényre, hogy ismét hozzájussanak az általa vagy a rajta élő, mézharmattermelő szipókások által nyújtott táplálékokhoz. Végül, a hangyák metapleurális mirigyének antiszeptikus hatású váladéka, bár segíti a hangyákat a különböző patogének elleni védekezésben, negatívan hat a pollenszemcsék életidejére és termékenységére.

A növények körében ennek megfelelően számos védekezési mód alakult ki a hangyák (és más „törvénytelen” viráglátogatók) ellen, még akkor is ha azok jelenléte más szempontból előnyös a növény számára. Fizikai védekezés például (1) a párta tövének vagy a párta tövét körülvevő csésze- vagy murvalevelek megerősítése, (2) a vízzel vagy nyálkával teli csésze- vagy murvalevelek, (3) a tüskés vagy sűrűn szőrős felületek a száron, a pártán vagy a csésze-, ill. murvaleveleken, (4) a ragacsos vagy viaszos, csúszós felületek, (5) a pártán lévő befűződések, ill. (6) a „fedeles” nektáriumok. A kémiai védekezésre példák a riasztó vagy irritáló hatású szekrétumok, amelyeket mirigyszőrök termelnek, de maga a nektár is tartalmazhat repellenseket, ill. a pollenszemcsék illatanyagai is lehetnek ilyen hatásúak. Mindezek mellett a növények olyan alternatív táplálékforrásokat is kínálhatnak a hangyáknak más részeiken, amelyekkel „lefizethetik” őket, és így távol tarthatják őket a virágoktól. Ilyenek a lipidekben és fehérjékben gazdag tápláléktestecskék, ill. az extraflorális nektáriumok váladéka, amelyet a hangyák különösen kedvelnek, főként, ha annak magas az aminosav tartalma.

1Willmer P. (2011): Pollination and Floral Ecology. Princeton University Press, Princeton and Oxford, 778 pp. [link]
Szólj hozzá!
2025. április 14. 12:12 - Lőrinczi Gábor

Állkapocszárás újratöltve

allkapocszaras.jpg

A lábatlan kétéltűek (Gymnophiona), azaz a féreggőték és gilisztagőték a talajba ásó életmódhoz nagymértékben adaptálódott trópusi kétéltűek; testük megnyúlt, kígyószerű, megsokszorozódott csigolyákkal, függesztőöveik és (mint arra a magyar nevük is utal) végtagjaik teljesen hiányoznak, szemeik pedig erősen redukáltak. De ami igazán különlegessé teszi őket, az az, hogy az állkapcsukat kétféle módon is képesek összezárni1. Ez a „hagyományos”, a gerinceseknél ősinek számító állkapocszárási módból – amikor is az állkapocsközelítő izmok (musculi adductores mandibulae) az alsó állkapcsot felfelé húzzák –, és egy újonnan kialakult, kizárólag a lábatlan kétéltűekre jellemző állkapocszáró mechanizmusból áll, amelynek részeként a hátsó nyelvcsontközti izom (musculus interhyoideus posterior) az alsó állkapocs hátsó nyúlványát (processus retroarticularis) hátra- és lefelé húzza, aminek következtében maga az alsó állkapocs felfelé mozdul el2.

Ennek az a magyarázata, hogy a lábatlan kétéltűek erősen elcsontosodott, merev, kompakt koponyával rendelkeznek, amely, bár jól ellenáll az ásás közben fellépő mechanikai erőhatásoknak, jelentős mértékben korlátozza az állkapocsközelítő izmok hatékonyságát, minthogy kevesebb helyet és mozgásteret hagy azok számára. Ahhoz tehát, hogy az állat továbbra is megfelelő harapási erőt tudjon kifejteni zsákmányszerzés közben, szükségessé vált egy új izom „bevonása” a folyamatba, amely más irányból segíti az állkapocs zárását, kiegészítve a „hagyományos” záróizmok működését. Ez a másodlagos zárómechanizmus aztán egyre dominánsabbá vált a csoport evolúciója során, amit jól mutat, hogy míg a legősibb lábatlan kétéltűeknél, a dél-amerikai gilisztagőtéknél (Rhinatrematidae) „még” főleg az állkapocsközelítő izmok felelősek az állkapocszárásért, addig az összes többi lábatlan kétéltűnél (Neocaecilia) ez már nagyobbrészt a hátsó nyelvcsontközti izom feladata.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Lowie A., De Kegel B., Wilkinson M., Measey J., O'Reilly J. C., Kley N. J., Gaucher P., Adriaens D., Herrel A. (2022): The anatomy of the head muscles in caecilians (Amphibia: Gymnophiona): Variation in relation to phylogeny and ecology? Journal of Anatomy 242, 312–326. [link]
2Hasonlóan ahhoz, mint amikor egy mérleghinta egyik végét lenyomjuk, aminek következtében a másik vége felemelkedik.
Szólj hozzá!
2025. március 31. 17:02 - Lőrinczi Gábor

Szarból várat?

termeszvar.jpg

termeszek (Blattodea: Isoptera) előszeretettel használják saját ürüléküket építési alapanyagként, minthogy jó szerkezeti anyagként szolgál, „olcsón” előállítható, ráadásul nem jelent közvetlen fertőzésveszélyt sem1. A részben emésztett faanyagot vagy más növényi anyagot tartalmazó ürülékből szivacsszerű kartonfészek készül, amely (fajtól függően) lehet a táplálékul szolgáló fában, talajban, a talajfelszín felett létrehozott fészekdomb („termeszvár”) belsejében, ill. fák törzsén vagy ágain. A másik gyakran alkalmazott építőanyagot az ürülékkel összecementált talaj vagy (a humuszfogyasztó fajoknál) a talajt tartalmazó ürülék képezi, amelyet a termeszek talaj- és dombfészkek készítésére használnak fel.

Egy másik felhasználási módja az ürüléknek a termeszeknél a táptalajkészítés, amely a Macrotermitinae alcsaládba (Termitidae) tartozó fajokra jellemző. Ezen termeszfajok egy álpereszkegombát (Termitomyces) termesztenek a fészkük belsejében található, részben emésztett növényi anyagot tartalmazó ürüléken létrehozott „gombakertekben”, mely gomba nem csupán segíti a cellulóz bontását, de a lebontó tevékenysége nyomán keletkező komposztanyag mellett táplálékul is szolgál a kolónia tagjai számára.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Bignell D. E., Roisin Y., Lo N. (eds.) (2011): Biology of Termites: A Modern Synthesis. Springer, Dordrecht, 576 pp. [link]
Szólj hozzá!
2025. február 27. 11:44 - Lőrinczi Gábor

Elvitte a cic... a rák a nyelvét

nyelvevo_halaszka.jpg

Az ászkarákok (Ispoda) közé tartozó, különböző halak kopoltyú- és szájüregében élő, nyelvevő halászkáknak nevezett fajok (Cymothoa exigua, C. borbonica, stb.) egyikei a legbizarrabb állati élősködőknek. Családjuk (Cymothoidae) többi tagjához hasonlóan proterandrikus hermafroditák, azaz életüket hímként kezdik meg, később pedig egy átmeneti stádiumon keresztül nőstényekké alakulnak át1,2. A hím a szabadon úszó juvenilis (ún. manca) stádiumot követően a halgazda kopoltyúüregében telepszik meg, majd ha a gazdája szájürege „szabad”, nősténnyé alakulva oda költözik át. Itt a nőstény a halgazda nyelvéhez tapad, és módosult szájszerve segítségével addig szívja belőle vért, míg a nyelv teljesen el nem sorvad. A nőstény ezután kampószerű torlábaival rögzül a gazda nyelvcsonkján és szájfenekén, és egyfajta „pótnyelvként” feltehetőleg át is veszi a hiányzó nyelv funkcióját3. Később egy hím is csatlakozik hozzá, így a párzás, ill. később a nőstény költőerszényében (marsupium) történő utódnevelés is a halgazda szájüregében megy végbe4.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Brusca R. C., Gilligan M. R. (1983): Tongue replacement in a marine fish (Lutjanus guttatus) by a parasitic isopod (Crustacea: Isopoda). Copeia 3, 813–816. [pdf]
2Parker D., Booth A. J. (2013): The tongue-replacing isopod Cymothoa borbonica reduces the growth of largespot pompano Trachinotus botla. Marine Biology 160, 2943–2950. [pdf]
3A legtöbb más gerincestől eltérően a halak nyelve saját izmok hiányában nem mozgatható, így annak csupán a zsákmány szájpadcsonti fogakhoz szorításában, azaz fogva tartásában van szerepe. Bár a „pótnyelvét” használva a halgazda alighanem nem lesz képes olyan hatékonyan táplálkozni, mint egy nem parazitált egyed, még mindig hatékonyabb lesz, mintha egyáltalán nem lenne se nyelve, se parazitája.
4Ruiz-Luna A., Madrid-Vera J. (1992): Studies on the biology of the parasitic isopod Cymothoa exigua Schioedte and Meinert, 1884 and its relationship with the snapper Lutjanus peru (Pisces: Lutjanidae) Nichols and Murphy, 1922, from commercial catch in Michoacan. Ciencias Marinas 18, 19–34. [pdf]
Szólj hozzá!
2025. február 15. 20:30 - Lőrinczi Gábor

Közkeletű tévedések I.

kullancsok.jpg

Bár az ízeltlábúak (Arthropoda) teste ősileg fejre és törzsre tagolódik, a csáprágósoknál (Chelicerata), ahová a kullancsok (Ixodida) és más atkák is tartoznak, ez a testtagolódás nagyban módosult1. A csáprágósok két fő testtáját a fej és az elülső törzsszelvények egysége alkotta előtest (prosoma) és a törzs fennmaradó részének megfeleltethető utótest (opisthosoma) alkotja2Az előtesten található sajátos, végtag eredetű szájszervük, a páros csáprágó (chelicera), itt helyezkednek el a szemeik (ha vannak), valamint innét ered az elsődlegesen érzékelésre szolgáló páros tapogatólábuk (pedipalpus) és a rendszerint 4 pár járólábuk is. Az utótesten a szárazföldi csáprágósoknál fejlett végtagok nem, legfeljebb különféle végtagszármazékok lehetnek3.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az atkák többségének testtagolódása a csáprágós alapszabáshoz képest jelentősen módosult, az elő- és utótestük ugyanis összeolvadt, maga az utótest pedig nagyban redukálódott. A legtöbb atka teste két fő testtájra, a csáprágókat és a tapogatólábakat hordozó szelvények alkotta gnathosomára, valamint a test fennmaradó részének megfelelő idiosomára különül. Számos atka testét emellett egy a 2. és 3. pár lábak között húzódó harántbarázda egy elülső (protero-) és egy hátulsó testtájra (hysterosoma) tagolja, amelyek közül előbbi foglalja magába a gnathosomát és az elülső 2 lábpárt hordozó szelvényeket (propodosoma), míg utóbbi a hátulsó 2 lábpárt hordozó szelvényeket (metapodosoma), ill. a tulajdonképpeni utótestet.

Habár a gnathosoma első ránézésre valóban kissé fejszerű (erre utal másik neve is, a capitulum, amely szó szerint „fejecskét” jelent), nem feleltethető meg egy soklábú, egy rák vagy egy rovar fejének, hiszen azt lényegében csupán az állat elülső, táplálkozást segítő végtagjai, ill. ezek származékai alkotják. Táplálkozásuk során a kullancsok pengeszerű, fogazott ollóízekkel rendelkező csáprágóikkal vágnak bele a gerinces gazda bőrébe, majd a tapogatólábak összeforrt csípőízeinek függelékeiből alakult, visszafelé álló fogszerű képletekkel ellátott szigonyszerű hypostomájukat a bőrbe fúrva szorosan rögzítik magukat, a kiserkenő vért pedig a csáprágók és a hypostoma által képzett csatornán keresztül szívják fel4. Ugyanezen csatornán keresztül bocsátják nyálukat a sebbe, sőt, a kullancsfélék (Ixodidae) közé tartozó fajok többsége a nyálmirigyeiből egy cementszerű anyagot is a sebbe juttat, amely egyrészt a bőrben való rögzülést segíti, másrészt lezárja a sérülés helye és a kullancs szájszervei közötti hézagot, ezáltal fokozva a táplálékfelvétel hatékonyságát.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

1Brusca R. C., Moore W., Shuster S. M. (2016): Invertebrates. Sinauer Associates, Sunderland, MA, 1104 pp. [link]
2Főleg a régebbi szakirodalmakban fordul elő, hogy az előtestet fejtornak (cephalothorax), az utótestet pedig potrohnak (abdomen) nevezik, ezek a megnevezések azonban helytelenek, egyrészt mivel annak a látszatát keltik, hogy egy rák fejtora és potroha és egy csáprágós (pl. pók) előteste és utóteste egy az egyben megfeleltethetők egymásnak, holott nem, másrészt pedig a csáprágósok evolúciója során a törzsük nem különült torra és potrohra (mint mondjuk a rákoknál vagy a rovaroknál), ennek megfelelően esetükben indokolatlan ezen testtáj megnevezések használata.
3Ilyenek például a skorpiók (Scorpiones) érzékszervként szolgáló, felszínükön mechano- és kemoreceptorokat hordozó ún. fésűszervei (pectines), vagy a pókok (Araneae) fonószemölcsei, amelyeken keresztül az utótestben található szövőmirigyek levegőn megszilárduló, pókselymet adó váladékát kipréselik.
4Vancová M., Bílý T., Šimo L. et al. (2020): Three-dimensional reconstruction of the feeding apparatus of the tick Ixodes ricinus (Acari: Ixodidae): a new insight into the mechanism of blood-feeding. Scientific Reports 10, 165. [pdf]
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása