A nyűvágók (Buphagus spp.) a seregély- (Sturnidae) és gezerigófélékkel (Mimidae) közeli rokonságban álló¹, Afrika Szaharától délre eső részeinek szavannáin elterjedt énekesmadarak, amelyek különféle, főként nagy testű növényevő emlősökkel élnek szimbiózisban. Mindkét fajuknak – a vöröscsőrű nyűvágónak (B. erythrorynchus) és a sárgacsőrű nyűvágónak (B. africanus) is – számos gazdaállata lehet, bár leginkább a kafferbivalyt (Syncerus caffer), a zsiráfot (Giraffa camelopardalis), a nílusi vízilovat (Hippopotamus amphibius), a nagy kudut (Tragelaphus strepsiceros), a szélesszájú orrszarvút (Ceratotherium simum), az alföldi zebrát (Equus quagga burchellii) és az impalát (Aepyceros melampus) részesítik előnyben².

A nyűvágók és a növényevő emlősök kapcsolatát gyakran a mutualizmus egyik klasszikus példájának tekintik: a madarak táplálékként fogyasztják el a gazdáikon szívogató kullancsokat és más élősködőket, ezzel csökkentve a gazdáik fertőzöttségének mértékét és az ebből adódó fitnesz költségeket (pl. vérveszteség, vérszívók által terjesztett betegségeknek való kitettség, stb.)^3,4. Emellett a nyűvágók hangos lármával jelzik a veszélyt (pl. egy ragadozó közeledtét) a gazdáiknak, ami szintén előnyös a számukra. A nyűvágók azonban nem csupán a gazdáik által bevonzott ízeltlábúakat fogyasztják, hanem olykor közvetlenül a gazdáik vérét és más szöveteit, ill. különféle testváladékait is. Gyakran a csőrükkel tágítják ki a már meglévő sebeket, sőt, olykor újakat is ejtenek a gazda bőrén, hogy könnyebben jussanak vérhez. A sebekből való táplálkozás nemcsak vérveszteséggel jár a gazda számára, hanem a sebek gyógyulását is lassíthatja, emellett a nyílt sebek a legyeket is vonzzák, ráadásul fokozzák a másodlagos fertőzések kockázatát is.

A két fél kapcsolata tehát nem tisztán mutualista jellegű, hanem bizonyos esetekben parazita jelleget is ölthet. Az, hogy a nyűvágók milyen táplálkozási stratégiát követnek, erősen kontextusfüggő: függ a gazdafajtól, annak testméretétől, parazitáltsági fokától, ill. attól is, hogy milyen élősködők vannak jelen rajta, de a két nyűvágófaj között is kimutathatók különbségek e tekintetben. Így például a közvetlen vérfogyasztás nagyobb valószínűséggel fordul elő háziállatokon, így szarvasmarhákon – amelyek nem koevolválódtak a nyűvágókkal –, mint a vadon élő, őshonos emlősfajokon. A sebekből való vérfogyasztásra hajlamosít az is, ha a gazdán kevés a kullancs, vagy ha nem a nyűvágók által preferált kullancsfaj fordul elő rajta, ill. ha a gazda testén sok a sérülés, így a madarak számára kisebb költséggel jár a sebekből táplálkozni, mint kullancsok után kutatni, vagy másik gazdát keresni.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy a fajok közötti interakciók gyakran igen összetettek, és sokszor nem sorolhatók be egyértelműen egyetlen kategóriába⁵. Ahelyett tehát, hogy a mutualizmust és a parazitizmust két, egymástól élesen elváló interakciótípusnak tekintenénk, reálisabb úgy szemlélni őket, mint egy kontinuum két végpontját, mely kontinuumon két faj kapcsolata nemcsak idővel változhat, hanem a különböző környezeti tényezők hatására is egyik vagy másik irányba tolódhat el.

A lándzsásmétely (Dicrocoelium dendriticum) egy világszerte elterjedt, apró termetű (mindössze 5-12 mm-es) endoparazita laposféreg. A mételyek (Trematoda) többségéhez hasonlóan közvetett (indirekt) fejlődési ciklussal rendelkezik, vagyis a fejlődése több különböző gazdaszervezetet igényel. Végleges gazdái főként kérődzők – elsősorban juhok és kecskék –, de ritkán kutyákban, emberekben (különösen gyerekekben), ill. más főemlősökben is előfordulhat¹. A fejlődéséhez az emlős végleges gazda mellett két köztigazda is szükséges: első köztigazdái különféle szárazföldi csigák (pl. Cochlicopa, Helix, Xerolenta, Zebrina, stb.), a második köztigazdák pedig hangyák, többnyire vöröshangyák (Formica). A csiga köztigazda a végleges gazda ürülékével a külvilágba kerülő, csillós lárvákat (miracidiumok) tartalmazó tojások elfogyasztásával fertőződik. A tojásokból kikelő miracidium lárvák a csiga emésztőmirigyében ún. csíratömlőkké (sporocisztákká) alakulnak. Ezek ivartalan (aszexuális) sokszorozódással² további sporocisztákat (leánysporocisztákat) hoznak létre, amelyek mindegyikében számos farkos lárva (cerkária) fejlődik. A cerkáriák tömegesen, nyálkacsomókba burkolva, a csiga légzőnyílásán keresztül jutnak ki a külvilágba.

Ha ezeket a nyálkacsomókat hangyák találják meg és fogyasztják el, a cerkáriák többsége a hangyagazda testüregében betokozódik, és a végleges gazdát fertőzni képes metacerkáriává alakul. Egy vagy (ritkábban) két cerkária ugyanakkor a hangya garatalatti dúcába vándorol, ami viselkedésváltozást idéz elő a gazdában: a parazitált hangyák – ahogy este hűlni kezd a levegő – fűszálakra vagy más alacsonyan növő növényekre másznak fel. Ott rágójuk és egész testük görcsbe rándul, és mozdulatlanul kapaszkodnak a növénybe egészen reggelig, amikor az idő ismét felmelegszik³. Ekkor visszatérnek a fészkükbe, és folytatják a szokásos napi tevékenységüket, majd este újra „zombikká” válnak, és megismétlik a mászást.

Miért előnyös ez a lándzsásmétely számára? Azért, mert így jelentősen nő annak az esélye, hogy egy legelésző kérődző véletlenül elfogyasztja a védekezni képtelen hangyát, és vele együtt a benne lévő, továbbfertőzésre kész metacerkáriákat is. Bár a hangyát manipuláló lárva többnyire elpusztul a hangyagazdával együtt, a vele genetikailag azonos klóntestvérei így nagyobb eséllyel juthatnak be a végleges gazdába, és fejlődhetnek tovább⁴. Az „önfeláldozó” lárva tehát tettével közvetett módon fitnesznyereségre tehet szert, azaz növelheti annak az esélyét, hogy a saját alléljainak a testvéreiben meglévő másolatai átörökítődnek a következő generációba. Ha a stratégia sikerrel jár – vagyis a fertőzött hangya elfogyasztásra kerül –, a túlélő metacerkáriák a végleges gazda vékonybelében kitokozódnak, majd az epeutakba vándorolnak. Itt válnak ivaréretté, ezzel zárva bonyolult fejlődési ciklusukat.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Számos állatfajnál – különösen a rovarok körében – jellemző, hogy a hímek a párzás előtt vagy közben „nászajándékot” adnak át a nőstényeknek^1,2. Ez származhat külső forrásból, de a hím szervezete is előállíthatja azt. Külső eredetű „nászajándék” például a hím által regurgitált táplálék vagy egy elejtett zsákmányállat, míg belső eredetű például az ondótok (spermatofóra), azaz a hímivarsejteket körülvevő fehérjeburok, az ondófolyadék, a nyálmirigyek váladéka, a hím valamely testrésze, vagy még extrémebb esetben – ha a nőstény kannibalisztikus hajlamú – maga a hím. A nőstény a hím által önként felkínált vagy – a szexuális kannibalizmus esetén – akaratlanul³ szolgáltatott „nászajándékot” vagy elfogyasztja, vagy az az ivarjáratába kerül, esetleg a hím a nőstény kültakaróján keresztül juttatja be a testébe.

A hímek a „nászajándékozással” nemcsak a saját vonzerejüket és annak az esélyét növelhetik, hogy a nőstény párosodjon velük, hanem a párzás időtartamát – és ezáltal az átadott hímivarsejtek mennyiségét – is, ami végső soron az apaságuk biztosítását szolgálja. A nőstények a „nászajándékkal” értékes makro- (pl. fehérjék, lipidek, szénhidrátok) és mikrotápanyagokhoz (pl. nátrium, cink), valamint olyan hormonokhoz juthatnak hozzá, amelyek fokozzák a termékenységüket, továbbá olyan vegyületekhez (pl. cantharidin, pirrolizidin-alkaloidok, ciánglikozidok), amelyek védelmet nyújthatnak számukra és/vagy a lerakott tojások számára a ragadozók ellen. Ez a hímek számára is előnyös, hiszen így több utódjuk születhet, és azok nagyobb eséllyel érhetik meg a szaporodóképes kort. A hímek ugyanakkor manipulálhatják is a „megajándékozott” nőstényt, például receptivitásgátlók vagy anti-afrodiziákumok átadásával, amelyek megakadályozzák, vagy legalábbis késleltetik, hogy a nőstény újabb hímekkel párosodjon, így elkerülve, hogy a „nászajándékozó” hím hímivarsejtjeinek más hímek spermiumaival kelljen versengeniük a megtermékenyítésért.

A csőrösrovarok (Mecoptera) közé tartozó skorpiólegyek (Panorpa spp.)⁴ különlegesek abból a szempontból, hogy a hímek kétféle „nászajándékot” is felkínálhatnak a nőstényeknek: a megnagyobbodott nyálmirigyeik váladékát vagy egy elpusztult ízeltlábút^5,6. Hogy mikor melyiket, az több tényezőtől is függ: a hím kondíciójától, a nőstények preferenciájától, a párzási rendszer típusától és a készletek elérhetőségétől. Az amerikai fajok esetében például, ha elegendő ízeltlábú tetem áll rendelkezésre, a hímek ezek megszerzésére törekednek, mivel a nőstények ezeket részesítik előnyben. Ilyen helyzetben a nagyobb testméret és jobb kondíció előnyt jelent, mivel ezek a hímek sikeresebben versengenek a riválisaikkal. Az európai fajoknál ezzel szemben a nyálcsepp számít az elsődleges „nászajándéknak”, és az elpusztult ízeltlábú felkínálása az alternatív taktika azon hímek számára, akik nem képesek elegendő nyálat termelni (pl. mert rosszul tápláltak). Azok a hímek, akik egyik „nászajándék-típust” sem tudják biztosítani (pl. rossz kondíciójuk vagy alacsony státuszuk miatt), gyakran erőszakos párzással próbálkoznak, bár ilyenkor a nőstények ellenállása miatt a „légyott” rövidebb ideig tart, így a  megtermékenyítés esélye is jóval alacsonyabb, mint abban az esetben, ha a párzást „nászajándékozás” előzi meg.

Bár a féreg szó használható és használatos is a köznyelvben, a tudományos (biológiai) nyelvben nem dobálózhatunk vele anélkül, hogy pontosan megmondanánk, melyik csoportról is beszélünk. Laposférgekről? Kerekesférgekről? Buzogányfejű férgekről? Gyűrűsférgekről? Zsinórférgekről? Vagy netalántán farkosférgekről? Övesférgekről? Páncélosférgekről? Húrférgekről? Fonálférgekről? Tudniillik olyan állatcsoport, hogy „férgek” nem létezik a modern rendszertanban.

A megnyúlt, végtagok nélküli („féregszerű”) test ugyanis több, egymástól független fejlődési vonalon is kialakult – jellemzően az ásó vagy belső élősködő életmód következtében –, ennek megfelelően a fent felsorolt törzsek nem vehetők egy kalap alá, mivel egy ilyen taxon („férgek”) erősen polifiletikus lenne, és így fals képet adna az ide sorolt csoportok rokonsági viszonyairól. Hiába szerepel tehát a „féreg” szó például mind a fonálférgek (Nematoda), mind a gyűrűsférgek (Annelida) magyar nevében, ez nem jelenti azt, hogy ezeknek az állatoknak bármi közük is lenne egymáshoz. Ha megnézünk egy újabb keletű filogenetikai fát, jól látszik, hogy míg a gyűrűsférgek (Annelida) a puhatestűek (Mollusca) közeli rokonságába tartoznak, addig a fonálférgek (Nematoda) a húrférgekkel (Nematomorpha) együtt az ízeltlábúak (Arthropoda) és közeli rokonaik testvércsoportját alkotják egy teljesen másik kládon belül.

Biológiai kontextusban tehát a „féreg” szó önmagában való használata pontosan olyan pongyolaságra vall, mintha valaki a madarakat egyszerűen csak „repülő állatokként” emlegetné. A valódi röpképesség ugyanis – akárcsak a gyűrűsférgekre, zsinórférgekre, fonálférgekre, stb. jellemző testforma –, több csoportban, egymástól függetlenül alakult ki; nevezetesen a rovaroknál, a pteroszauruszoknál, a dinoszauruszoknál (beleértve a madarak őseit is), valamint a denevéreknél. Tekintve tehát, hogy ezen csoportok nem vezethetők vissza egy közös, röpképes ősre, nem vonhatók össze egyetlen taxonba („repülő állatok”), hiszen az – a „férgekhez” hasonlóan – nem képezne monofiletikus, azaz természetes, önálló rendszertani egységet.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ugrópókok (Salticidae) nem csupán a pókok (Araneae) legnépesebb családját alkotják – jelenleg több mint 6800 fajuk ismert, amellyel a leírt pókfajok közel 13%-át teszik ki¹ –, hanem a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb pókjai közé is tartoznak. Gyakran szerepelnek a mainstream médiában, a róluk készült videók milliós nézettségeket érnek el a YouTube-on, és számtalan makrofotón örökítik meg őket². Népszerűségükhöz minden bizonnyal hozzájárul apró termetük, puhának tűnő, szőrös testük, feltűnően nagy, előrenéző szemeik és kíváncsi tekintetük, tömzsi lábaik, valamint mókásnak ható, ugráló mozgásuk, amik miatt sokak szemében inkább aranyosnak, mintsem ijesztőnek tűnnek.

A család tagjai 1-22 mm-es, zömök testalkatú, erőteljes lábakkal rendelkező pókok. Egyes fajaik (pl. Myrmarachne spp.) megjelenésükkel hangyákat utánoznak, amely a Bates-féle mimikri egy sajátos formája. Legfőbb morfológiai jellegzetességük a három sorban elhelyezkedő nyolc szem, amelyek közül az elülső szemsor középső két szeme erősen megnagyobbodott. Látásuk rendkívül jó, ami nem csak a zsákmányszerzésben és a támadók felismerésében, hanem a fajon belüli vizuális kommunikációban is kulcsszerepet játszik. Más, ugrásra képes ízeltlábúaktól (pl. egyenesszárnyúak, kabócák, bolhák) eltérően nagy pontosságú és gyorsaságú ugrásokra képesek – ehhez a harmadik és/vagy negyedik járóláb párjukat használják –, innét kapták nevüket is.

Más pókokhoz hasonlóan ragadozók, bár gyakran nektárral is kiegészítik étrendjüket, egy közép-amerikai fajuk (Bagheera kiplingi) pedig elsősorban akáciafák által termelt tápláléktestecskéket fogyaszt, azaz lényegében növényevő. Zsákmányukat rendszerint óvatosan becserkészik, majd ráugrással ejtik el. Többségük generalista ragadozó, de ismertek olyan fajaik is, amelyek kifejezetten hangyákra vagy más pókokra specializálódtak. A hímek gyakran látványos násztáncot mutatnak be a nőstényeknek, hogy felkeltsék a figyelmüket és párzásra bírják őket. A pávapókokként ismert, ausztrál elterjedésű Maratus fajok hímjeinek udvarlási viselkedése különösen kifinomult; a harmadik pár járólábaikkal integetve, valamint élénk színű utótestüket rázva és annak oldalfüggelékeit pávafarokként kiterjesztve igyekeznek lenyűgözni a nőstényeket.

Bár a növények gyakran „alkalmazzák” a hangyákat „testőrként” – mivel azok védelmet biztosíthatnak számukra a különböző növényevőktől (kezdve a fitofág rovaroktól egészen a legelésző emlősökig) –, a virágokon a hangyák többnyire még ilyen esetekben is nemkívánatos látogatóknak számítanak¹. A hangyák ugyanis agresszivitásuknál fogva elriaszthatják a növény pollinátorait, ezáltal akadályozva a beporzását, valamint közvetlenül is károsíthatják a virágokat, például a virágrügyek elpusztításával. Ráadásul a hangyák többsége a növény szemszögéből nézve ún. nektártolvaj, azaz anélkül fogyasztják a virágnektárt, hogy „cserébe” érdemi pollenszállítást végeznének.

Annak, hogy a hangyák nem minősülnek jó beporzóknak több oka is van. Egyrészt a hangyák kis termetűek, így a virágban gyakran nem is érintkeznek a porzókkal vagy a bibékkel. Másrészt a hangyák gyengén szőrözöttek, így csupán kevés virágpor tapad meg a testükön, ráadásul gyakran tisztálkodnak, így még azt a kevés pollenszemcsét is letakarítják magukról, ami esetleg rájuk került. Harmadrészt a hangyák dolgozói röpképtelenek, így jóval kevésbé mobilisek, mint egy repülő rovar, ennek megfelelően nem tudnak túl nagy távolságokat megtenni és kellően nagy számú növényt felkeresni. Negyedrészt, a hangyák a táplálékkeresésük során erős területhűséget mutatnak, azaz ahelyett, hogy újabb növényeket keresnének fel, rendszeresen térnek vissza ugyanarra a növényre, hogy ismét hozzájussanak az általa vagy a rajta élő, mézharmattermelő szipókások által nyújtott táplálékokhoz. Végül, a hangyák metapleurális mirigyének antiszeptikus hatású váladéka, bár segíti a hangyákat a különböző patogének elleni védekezésben, negatívan hat a pollenszemcsék életidejére és termékenységére.

A növények körében ennek megfelelően számos védekezési mód alakult ki a hangyák (és más „törvénytelen” viráglátogatók) ellen, még akkor is ha azok jelenléte más szempontból előnyös a növény számára. Fizikai védekezés például (1) a párta tövének vagy a párta tövét körülvevő csésze- vagy murvalevelek megerősítése, (2) a vízzel vagy nyálkával teli csésze- vagy murvalevelek, (3) a tüskés vagy sűrűn szőrős felületek a száron, a pártán vagy a csésze-, ill. murvaleveleken, (4) a ragacsos vagy viaszos, csúszós felületek, (5) a pártán lévő befűződések, ill. (6) a „fedeles” nektáriumok. A kémiai védekezésre példák a riasztó vagy irritáló hatású szekrétumok, amelyeket mirigyszőrök termelnek, de maga a nektár is tartalmazhat repellenseket, ill. a pollenszemcsék illatanyagai is lehetnek ilyen hatásúak. Mindezek mellett a növények olyan alternatív táplálékforrásokat is kínálhatnak a hangyáknak más részeiken, amelyekkel „lefizethetik” őket, és így távol tarthatják őket a virágoktól. Ilyenek a lipidekben és fehérjékben gazdag tápláléktestecskék, ill. az extraflorális nektáriumok váladéka, amelyet a hangyák különösen kedvelnek, főként, ha annak magas az aminosav tartalma.

A lábatlan kétéltűek (Gymnophiona), azaz a féreggőték és gilisztagőték a talajba ásó életmódhoz nagymértékben adaptálódott trópusi kétéltűek; testük megnyúlt, kígyószerű, megsokszorozódott csigolyákkal, függesztőöveik és (mint arra a magyar nevük is utal) végtagjaik teljesen hiányoznak, szemeik pedig erősen redukáltak. De ami igazán különlegessé teszi őket, az az, hogy az állkapcsukat kétféle módon is képesek összezárni¹. Ez a „hagyományos”, a gerinceseknél ősinek számító állkapocszárási módból – amikor is az állkapocsközelítő izmok (musculi adductores mandibulae) az alsó állkapcsot felfelé húzzák –, és egy újonnan kialakult, kizárólag a lábatlan kétéltűekre jellemző állkapocszáró mechanizmusból áll, amelynek részeként a hátsó nyelvcsontközti izom (musculus interhyoideus posterior) az alsó állkapocs hátsó nyúlványát (processus retroarticularis) hátra- és lefelé húzza, aminek következtében maga az alsó állkapocs felfelé mozdul el².

Ennek az a magyarázata, hogy a lábatlan kétéltűek erősen elcsontosodott, merev, kompakt koponyával rendelkeznek, amely, bár jól ellenáll az ásás közben fellépő mechanikai erőhatásoknak, jelentős mértékben korlátozza az állkapocsközelítő izmok hatékonyságát, minthogy kevesebb helyet és mozgásteret hagy azok számára. Ahhoz tehát, hogy az állat továbbra is megfelelő harapási erőt tudjon kifejteni zsákmányszerzés közben, szükségessé vált egy új izom „bevonása” a folyamatba, amely más irányból segíti az állkapocs zárását, kiegészítve a „hagyományos” záróizmok működését. Ez a másodlagos zárómechanizmus aztán egyre dominánsabbá vált a csoport evolúciója során, amit jól mutat, hogy míg a legősibb lábatlan kétéltűeknél, a dél-amerikai gilisztagőtéknél (Rhinatrematidae) „még” főleg az állkapocsközelítő izmok felelősek az állkapocszárásért, addig az összes többi lábatlan kétéltűnél (Neocaecilia) ez már nagyobbrészt a hátsó nyelvcsontközti izom feladata.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A termeszek (Blattodea: Isoptera) előszeretettel használják saját ürüléküket építési alapanyagként, minthogy jó szerkezeti anyagként szolgál, „olcsón” előállítható, ráadásul nem jelent közvetlen fertőzésveszélyt sem¹. A részben emésztett faanyagot vagy más növényi anyagot tartalmazó ürülékből szivacsszerű kartonfészek készül, amely (fajtól függően) lehet a táplálékul szolgáló fában, talajban, a talajfelszín felett létrehozott fészekdomb („termeszvár”) belsejében, ill. fák törzsén vagy ágain. A másik gyakran alkalmazott építőanyagot az ürülékkel összecementált talaj vagy (a humuszfogyasztó fajoknál) a talajt tartalmazó ürülék képezi, amelyet a termeszek talaj- és dombfészkek készítésére használnak fel.

Egy másik felhasználási módja az ürüléknek a termeszeknél a táptalajkészítés, amely a Macrotermitinae alcsaládba (Termitidae) tartozó fajokra jellemző. Ezen termeszfajok egy álpereszkegombát (Termitomyces) termesztenek a fészkük belsejében található, részben emésztett növényi anyagot tartalmazó ürüléken létrehozott „gombakertekben”, mely gomba nem csupán segíti a cellulóz bontását, de a lebontó tevékenysége nyomán keletkező komposztanyag mellett táplálékul is szolgál a kolónia tagjai számára.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ászkarákok (Ispoda) közé tartozó, különböző halak kopoltyú- és szájüregében élő, nyelvevő halászkáknak nevezett fajok (Cymothoa exigua, C. borbonica, stb.) egyikei a legbizarrabb állati élősködőknek. Családjuk (Cymothoidae) többi tagjához hasonlóan proterandrikus hermafroditák, azaz életüket hímként kezdik meg, később pedig egy átmeneti stádiumon keresztül nőstényekké alakulnak át^1,2. A hím a szabadon úszó juvenilis (ún. manca) stádiumot követően a halgazda kopoltyúüregében telepszik meg, majd ha a gazdája szájürege „szabad”, nősténnyé alakulva oda költözik át. Itt a nőstény a halgazda nyelvéhez tapad, és módosult szájszerve segítségével addig szívja belőle vért, míg a nyelv teljesen el nem sorvad. A nőstény ezután kampószerű torlábaival rögzül a gazda nyelvcsonkján és szájfenekén, és egyfajta „pótnyelvként” feltehetőleg át is veszi a hiányzó nyelv funkcióját³. Később egy hím is csatlakozik hozzá, így a párzás, ill. később a nőstény költőerszényében (marsupium) történő utódnevelés is a halgazda szájüregében megy végbe⁴.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bár az ízeltlábúak (Arthropoda) teste ősileg fejre és törzsre tagolódik, a csáprágósoknál (Chelicerata), ahová a kullancsok (Ixodida) és más atkák is tartoznak, ez a testtagolódás nagyban módosult¹. A csáprágósok két fő testtáját a fej és az elülső törzsszelvények egysége alkotta előtest (prosoma) és a törzs fennmaradó részének megfeleltethető utótest (opisthosoma) alkotja². Az előtesten található sajátos, végtag eredetű szájszervük, a páros csáprágó (chelicera), itt helyezkednek el a szemeik (ha vannak), valamint innét ered az elsődlegesen érzékelésre szolgáló páros tapogatólábuk (pedipalpus) és a rendszerint 4 pár járólábuk is. Az utótesten a szárazföldi csáprágósoknál fejlett végtagok nem, legfeljebb különféle végtagszármazékok lehetnek³.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az atkák többségének testtagolódása a csáprágós alapszabáshoz képest jelentősen módosult, az elő- és utótestük ugyanis összeolvadt, maga az utótest pedig nagyban redukálódott. A legtöbb atka teste két fő testtájra, a csáprágókat és a tapogatólábakat hordozó szelvények alkotta gnathosomára, valamint a test fennmaradó részének megfelelő idiosomára különül. Számos atka testét emellett egy a 2. és 3. pár lábak között húzódó harántbarázda egy elülső (protero-) és egy hátulsó testtájra (hysterosoma) tagolja, amelyek közül előbbi foglalja magába a gnathosomát és az elülső 2 lábpárt hordozó szelvényeket (propodosoma), míg utóbbi a hátulsó 2 lábpárt hordozó szelvényeket (metapodosoma), ill. a tulajdonképpeni utótestet.

Habár a gnathosoma első ránézésre valóban kissé fejszerű (erre utal másik neve is, a capitulum, amely szó szerint „fejecskét” jelent), nem feleltethető meg egy soklábú, egy rák vagy egy rovar fejének, hiszen azt lényegében csupán az állat elülső, táplálkozást segítő végtagjai, ill. ezek származékai alkotják. Táplálkozásuk során a kullancsok pengeszerű, fogazott ollóízekkel rendelkező csáprágóikkal vágnak bele a gerinces gazda bőrébe, majd a tapogatólábak összeforrt csípőízeinek függelékeiből alakult, visszafelé álló fogszerű képletekkel ellátott szigonyszerű hypostomájukat a bőrbe fúrva szorosan rögzítik magukat, a kiserkenő vért pedig a csáprágók és a hypostoma által képzett csatornán keresztül szívják fel⁴. Ugyanezen csatornán keresztül bocsátják nyálukat a sebbe, sőt, a kullancsfélék (Ixodidae) közé tartozó fajok többsége a nyálmirigyeiből egy cementszerű anyagot is a sebbe juttat, amely egyrészt a bőrben való rögzülést segíti, másrészt lezárja a sérülés helye és a kullancs szájszervei közötti hézagot, ezáltal fokozva a táplálékfelvétel hatékonyságát.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)