Egyes fajoknál a testvérek közötti rivalizálás egészen odáig fajulhat, hogy a domináns (rendszerint idősebb) testvér végül közvetett vagy közvetlen módon¹ az alárendelt (fiatalabb) testvér(ek) halálát okozza². Ezt a jelenséget nevezik testvérgyilkosságnak vagy (találóan) káinizmusnak³, amely a madarak (Neornithes) körében különösen elterjedt, főleg a vízimadaraknál (Aequornithes), így a pingvineknél, szuláknál, pelikánoknál és gémeknél, ill. a vágómadaraknál (Accipitriformes), azaz a sasoknál, ölyveknél, kányáknál és óvilági keselyűknél fordul elő.

A testvérgyilkosság lehet fakultatív (alkalmi) jellegű, ha csupán bizonyos körülmények között jelentkezik (pl. ha kevés a táplálék az összes utód sikeres felneveléséhez), vagy obligát, ha a domináns testvér a körülményektől függetlenül rutinszerűen végez a kisebb testvérével⁴. Utóbbi leginkább a vágómadarak körében gyakori, a hazai fajok közül ez jellemzi például a békászó sast (Clanga pomarina).

Az, hogy a szülők esetenként tolerálják, sőt néha még elő is mozdítják⁵ a testvérek közötti gyilkosságot egy ún. „darwini fejtörő”, hiszen az utódvesztéssel látszólag csökken a fitneszük. Valójában ugyanakkor a testvérek közötti rivalizálás előnyös lehet a számukra, így ugyanis a szülői gondoskodás az „életrevalóbb”, azaz a szaporodóképes kort nagyobb eséllyel megérő utód(ok)⁶ felé irányulhat, miközben az utódgondozás fitnesz költségeit (pl. utódok táplálása) a szülők a minimumom tudják tartani, aminek különösen egy táplálékszegény időszakban van nagy jelentősége.

Kérdés persze, hogy az olyan obligát testvérgyilkosságot mutató madárfajoknál, mint amilyen például a békászó sas, miért kettő, és miért nem eleve csak egy tojásból áll a fészekalj, ha egyszer az idősebb fióka előbb vagy utóbb mindenképpen likvidálja a fiatalabbat? A legnépszerűbb magyarázat, hogy a második fióka egyfajta „biztosíték” a szülők számára arra az esetre, ha az elsőként lerakott tojást a szülők nem tudják kikölteni vagy az első fióka valamilyen oknál fogva korán elpusztul. Egy alternatív magyarázatként szolgál az ún. „finom csibe” hipotézis, mely szerint a második fióka afféle „csalimadárként” szolgál a fészekben élő különböző vérszívó ízeltlábúak (atkák, poloskák, bolhák, stb.) számára, amelyek hajlamosabbak a kisebb, gyengébb kondíciójú fiókákat parazitálni, miáltal a nagyobb reproduktív értékkel bíró első fióka mentesülhet az ezen paraziták okozta károktól.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Infanticidiumnak vagy kölyökgyilkosságnak nevezik azt a jelenséget, amikor egy faj felnőtt egyedei közvetlen és jelentős módon hozzájárulnak a saját fajukhoz tartozó fiatal vagy még ki nem kelt/meg nem született állatok halálához¹. Ez a fakultatívnak tekintett viselkedés számos taxonban előfordul (az ízeltlábúaktól az emlősökig bezárólag), és nagyon változatos kontextusokban jelentkezhet, elkövetői pedig hímek és nőstények, ill. idegenek vagy közeli rokonok – akár saját szülők is – egyaránt lehetnek.

Az infanticidium talán legismertebb formája – és egyben a nemek közötti szexuális konfliktus egyik alapesete –, amikor a hímek a más hímektől származó kölyköket ölik meg. Ez az elkövető hím számára adaptív viselkedés, ugyanis egy kölykeit elvesztett nőstény rövidebb időn belül válik újra termékennyé, így az infanticid hím hamarabb pározhat és nemzhet vele saját utódokat. Az infanticidium ezen formája jellemző számos főemlős és rágcsáló faj mellett az oroszlánokra (Panthera leo) is, amelyek egy vagy néhány közeli rokon hímből és több, egymással általában szintén rokonságban lévő nőstényből, ill. ezek kölykeiből álló falkákat alkotnak. Amikor egy vagy több új hím veszi át a falka vezetését, ezek jellemzően végeznek az előző alomból származó kölykökkel. Az oroszlánoknál az infanticidium az egyik fő – ha nem a legfőbb – halálozási ok a fiatal állatoknál, különösen a 9 hónaposnál fiatalabb kölykök körében.

Minthogy a hímek által elkövetett infanticidium a nőstények számára jelentős fitnesz költséggel jár, számos védekezi forma alakult ki ellene, gyakran még egyazon fajon belül is. Az oroszlánoknál ilyen például, amikor a termékeny nőstények több hímmel is párzanak, így ugyanis bizonytalanabb az apaság, azaz hogy melyik utódot melyik hím nemzette. Van, hogy a nőstények elmenekülnek a kölykeikkel, ha megneszelik egy idegen hím közeledtét, de az is előfordul, hogy agresszíven a kölykeik védelmére kelnek. E tekintetben előnyös, ha a falka minél több nőstényből áll, egyrészt mivel egy nagyobb csoport éberebb, másrészt mert közös erővel könnyebben meg tudják futamítani az infanticid hajlamú hímeket. A nőstényekre emellett jellemző lehet, hogy elvonulnak az idősebb, mobilisabb kölykökkel, és nagyrészt magányosan élnek az otthonterületük perifériáján. De az is előfordul, hogy a nőstények társulnak egy hímmel (pl. egy a falkából korábban kizárt, de továbbra is annak közelében maradó hímmel) arra az időszakra, amíg a kölykök sérülékenyek, mely hím párzásért cserébe védelmet biztosít más hímek ellen ha a kölyköket nagy eséllyel ő nemzette.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A párzást követően számos állatfaj hímje hosszabb vagy rövidebb ideig együtt marad a párjával, még akkor is, ha az utódgondozásból egyébként nem veszik ki a részüket¹. Ilyenkor jellemző lehet, hogy a hímek aktívan igyekeznek a rivális hímeket a párjuktól távol tartani, esetleg egyfajta biztosítékként időlegesen eldugaszolják annak ivarnyílását. Minthogy a hímek úgy tudják a legjobban a szaporodási sikerüket (fitneszüket) növelni, ha minél több nősténnyel párzanak, és keveset vagy semmit nem járulnak hozzá az utódgondozáshoz², a hímek számára a nőstények őrzése költséget jelent, hiszen ezzel elveszítik a további párzási lehetőségeket. Ezt a költséget ugyanakkor kompenzálhatja az, hogy a nőstények őrzésével a hímek megakadályozhatják (vagy legalábbis csökkenthetik annak az esélyét), hogy a párjuk más hímekkel is pározzon³, ezáltal biztosítva a saját apaságukat.

Azt, hogy a nőstények őrzése valóban fitnesz nyereséggel járhat a hímek számára jól példázzák a Seychelle-szigeteki poszátákkal (Acrocephalus sechellensis) végzett vizsgálatok. Ezek egyikében egyes poszátafészkekbe hamis tojásokat helyeztek néhány nappal azelőtt, hogy a nőstények lerakhatták volna a saját tojásukat⁴, ami azt eredményezte, hogy a kísérleti hímek mindjárt fel is hagytak a (továbbra is termékeny) párjuk őrzésével. A kínálkozó lehetőséget kihasználva a szomszédos hímek azon nyomban meg is környékezték ezen nőstényeket, és sokukkal sikeresen párzottak is. Minél hosszabb ideig hanyagolták a kísérleti hímek a párjuk őrzését, annál nagyobb volt annak az esélye, hogy a fiókájukat egy másik hím nemzette. Egy későbbi vizsgálatban azt is kimutatták, hogy minél több hím él egy rezidens hím territóriumának közelében (azaz minél nagyobb a „felszarvazás” veszélye), a hímek annál több időt töltenek a párjuk őrzésével, és annál kevesebb időt invesztálnak a táplálékszerzésbe.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A csigaforgatók (Haematopodidae) főleg tengerpartok, lagúnák, ritkábbak édesvizű tavak, mocsarak mentén élő madarak, amelyek fő táplálékforrását – magyar nevüknek megfelelően – az iszapban rejtőző vagy a partra sodródott különböző puhatestűek (csigák, kagylók, stb.), gyűrűsférgek és rákok képezik. Az európai csigaforgató (Haematopus ostralegus) esetében kimutatták, hogy a kagylók után keresgélő madarak igyekeznek optimalizálni a táplálkozási viselkedésüket, azaz maximalizálni a kagylók elfogyasztása révén bevitt kalóriamennyiséget (mint fitnesz nyereséget) és minimalizálni a kagylók felnyitásával eltöltött időt (mint fitnesz költséget)¹.

Azt gondolhatnánk, hogy a csigaforgatók a különböző méretű kagylók közül főleg a nagyobbakat választják, ugyanis, bár a nagyméretű kagylók felnyitásához arányosan több idő szükséges, ezek fogyasztásával nyerhetik a legtöbb kalóriát. Ugyanakkor a nagyméretű kagylók felszínére sok tengeri makk is tapad, amely nagyban megnehezíti, sőt olykor lehetetlenné teszi a felnyitásukat, így a nagyméretű kagylók fogyasztásával a madarak túl sok időt vesztegetnének el. A közepes méretű, tengeri makkokkal kevésbé borított kagylók választása tehát sokkal kifizetődőbb számukra, és a madarak valóban az ebbe a mérettartományba eső kagylókat fogyasztják leginkább. 

A csigaforgatók emellett a barna színű kagylókat preferálják a feketékkel szemben, ugyanis előbbieknek alacsonyabb a víztartalma, ennek megfelelően többet tudnak belőlük elraktározni a begyükben, így hosszabb ideig keresgélhetnek táplálék után, mielőtt meg kéne állniuk emészteni, amivel szintén az adott időegység alatt bevitt kalóriamennyiséget növelhetik.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Dél-Amerika északkeleti részén őshonos szivárványos guppikra (Poecilia reticulata) erős ivari dimorfizmus jellemző; míg a hímeknél termetesebb nőstények egyszerű szürkés színűek, addig a kisebb termetű hímek testét változatos színű és méretű foltok vagy sávok díszítik – innét a faj magyar nevében a „szivárványos” jelző.

A párválasztás során a nőstények az élénk színezetű hímeket részesítik előnyben, különösen azokat, amelyeket kiterjedt narancsszínű foltok tarkítanak^1,2. A hím guppik maguk nem tudják előállítani a narancsszínért felelős fő pigment komponenst, ehhez karotinoidokban gazdag táplálékot (pl. egysejtű algákat, vízbe hulló terméseket, stb.) kell fogyasztaniuk. Azok a hímek tehát, amelyek megfelelő mennyiségben jutnak hozzá a táplálkozásuk során ezekhez a festékanyagokhoz, sokkal vonzóbbak lesznek a nőstények számára. De kérdés, hogy miért?

Minthogy a nőstény guppik is „élnek-halnak” a karotinoidokban gazdag, tápláló, bár ritkán hozzáférhető narancsszínű termésekért, amelyek alkalmanként a vízbe hullanak, lehetséges, hogy a nőstényekben a narancssárga színre való vizuális érzékenység már azelőtt kialakult a táplálkozás kontextusában, mielőtt a hímeknél ez a szín szexuális jelzéssé alakult volna. Ezt támasztja alá, hogy a nőstényeknél szoros pozitív korreláció mutatható ki a narancsszínű táplálék és a narancsszínű foltos hímek preferenciája között, azaz minél inkább jellemző, hogy a nőstények a narancsszínű táplálékot preferálják, annál inkább vonzódnak az ilyen színeket mutató hímekhez.

A jelzés fennmaradását feltehetőleg az is segíti, hogy a karotinoidokat nagyobb mennyiségben fogyasztó hím guppik nem csupán narancsosabb színűek más hímeknél, hanem az immunrendszerük is jóval hatékonyabban működik. Úgy tűnik tehát, hogy a hímek a narancsszínű foltjaikkal nem pusztán „kihasználják” a nőstények érzékszervi preferenciáját, hanem a saját egészségi állapotukat is „őszintén” jelzik számukra. Egy fitt és egészséges hím partner választása pedig a nőstények számára is előnyös lehet, hiszen ezáltal egyrészt elkerülhetik a fertőzéseket, másrészt az utódaik is örökölhetik az előnyös tulajdonságokat (pl. erős immunrendszert) az apjuktól.

Összefoglaló néven agresszív mimikrinek nevezik azt a jelenséget, amikor a ragadozók vagy élősködők úgy tévesztik meg a zsákmány- vagy gazdaállataikat, hogy vagy magát a zsákmányt/gazdát mimikrizálják, vagy egy a zsákmány/gazda számára valamilyen szempontból kedvező (pl. táplálékként, párzótársként, mutualista partnerként, stb. szolgáló) vagy fenyegetést nem jelentő harmadik felet utánoznak¹. Klasszikus példaként szolgálnak a zsákmányállataikat hátúszójuk „horgászbottá” módosult úszósugarával csalogató horgászhalak (Lophiiformes) vagy a gazdafajaik tojásait vagy fiókáit mimikrizáló költésparazita madarak (pl. kakukkok, vidák).

Az agresszív mimikri egy különösen szofisztikált formája, amikor egy ragadozó olyan jelzést használva csalja tőrbe a zsákmányát, amely a zsákmányfajnál a nemek egymásra találását segíti². Így például egyes, a Photuris génuszba tartozó szentjánosbogarak (Lampyridae) nőstényei képesek más szentjánosbogárfajok (pl. Photinus) nőstényeinek fényjelzéseit leutánozni (akár több fajét is)³, és így csalják magukhoz, majd fogyasztják el a mit sem sejtő hímeket. Hasonló trükköt alkalmaz az Araneus ventricosus nevű keresztespókfaj (Araneidae) is, amely képes a hálójába gabalyodott hím Abscondita terminalis szentjánosbogarakat úgy manipulálni, hogy azok a nőstényekre jellemző fényjelzéseket bocsássanak ki, így vonzva be további hímeket a hálóba⁴.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy ha a hím szentjánosbogarak számára ennyire kockázatos a fényjelzésekre reagálni, akkor miért nem szelektálódott ki még ez a viselkedés az evolúciójuk során? Ennek oka az lehet, hogy a legtöbb esetben a fény forrását kereső hímek nem egy „törvénytelen” jelzésadással élő ragadozóval, hanem egy párzásra kész fajtárs nősténnyel találkoznak össze, tehát a szignálra adott válasz nagy átlagban fitnesznyereséggel jár számukra. Azok a hímek amelyek teljesen ignorálnák a fényjelzéseket, bár tovább élnének, nem nagyon lenne lehetőségük párzani – hiszen nem találnák meg a nőstényeket –, így nem hagynának maguk után kellő számú utódot, amelyek továbbvinnék ezt az elkerülő viselkedést.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A ragadozók megtévesztése egy valamilyen szempontból veszélyes és/vagy rosszízű állat valamely jellegének (színezetének, alakjának, szagának, viselkedésének, stb.) utánzásával – miközben maga az utánzó „ártalmatlan” – bevett stratégiának számít az állatvilágban, mely jelenséget Henry W. Bates, a 19. században élt brit természettudós után Bates-féle mimikrinek nevezik¹. Így például a redősszárnyú darazsakat (Vespidae) mint modellfajokat – amelyek feltűnő, kontrasztos (sárga-fekete, vörös-fekete, stb.) színezetükkel jelzik a ragadozók számára, hogy mérgezőek^2,3 – számos más, egyébként veszélytelen rovar mimikrizálja, ilyenek pl. a zengőlegyek (Syrphidae), üvegszárnyú lepkék (Sesiidae), darázscincérek (Clytini), számos ülőpotrohú darázs (Symphyta), egyes púposkabócák (Membracidae), fogólábú fátyolkák (Mantispidae), lószúnyogok (Tipulidae), stb.

A Bates-féle mimikri akkor a leghatékonyabb, ha (1) az utánzó fajok nagymértékben hasonlítanak a modellül szolgáló veszélyes és/vagy rosszízű fajokhoz; (2) az utánzó fajok előfordulása ritkább, mint a modellfajoké (ellenkező esetben ugyanis a ragadozók gyakrabban találkoznak az utánzókkal, és gyorsan megtanulják, hogy a jelzés megtévesztő); (3) a modellfajok különösen veszélyesek (pl. nagyon mérgezőek); és/vagy (4) a ragadozók számára egyéb fogyasztható zsákmányállatok is rendelkezésre állnak.

Tekintve, hogy a modellfajok számára is előnytelen, ha az utánzó fajok túlságosan gyakoriakká válnak, felmerül a kérdés, hogy előbbiek miért nem alakítottak ki új jelzéseket az evolúciójuk során? Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy míg az utánzó fajok esetében a szelekció kedvez a mimikri hatékonyságát növelő jellegeknek, addig a modellfajok azon egyedei, amelyek a többitől különböznének, fokozottabb predációnak lennének kitéve, mivel a ragadozók nem asszociálnák a veszélyességet/rossz ízt az új jelzéssel. A Bates-féle mimikri tehát alighanem egy olyan „fegyverkezési verseny” végeredményének tudható be, amelyet az utánzó fajok „nyertek meg”.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az álcázásnak számos formája ismert az állatvilágban, amelyek közül talán az egyik leggyakoribb a háttérbe való passzív beleolvadás valamilyen, az adott környezettel összepasszoló színmintázat révén¹. Bár az ilyen ún. kriptikus (rejtő) színezet jelentősen csökkentheti a zsákmányul esés esélyét (vagy növelheti egy lesből támadó ragadozónál a zsákmányejtés sikerét)², ennek is megvannak a maga költségei; egyrészt az állat élőhelyválasztása nagyban korlátozódik, másrészt elesik a feltűnő színekkel történő vizuális kommunikáció lehetőségétől.

A kriptikus színezettel ellentétben az ún. diszruptív (vagy szétválasztó) színezet meghatározó elemeit a test széleinek közelében lévő kontrasztos, feltűnő foltok vagy csíkok alkotják, amelyek egyfajta hamis szegélyt képezve felbontják az állat körvonalát, és annak látszatát keltik, mintha nem egyetlen, hanem egy sor különálló, egymással nem összetartozó objektumról lenne szó³. Minthogy a diszruptív színezet még akkor is jó álcázóképességet biztosít, ha az állat mintázatának bizonyos elemei elütnek a háttér színeitől, ill. a mintázat más elemeitől, az ilyen színezet lehetővé teszi az állatok számára, hogy olyan környezethez is idomulni tudjanak, amelyhez csupán részben hasonlítanak, valamint feltűnő vizuális jelzéseket használjanak anélkül, hogy az az álcázóképességüket jelentősen csökkentené.

Egy átlagos ember kb. 7-8 órát alszik naponta, azaz életének csaknem egyharmadát alussza át¹. Persze az alvással eltöltött idő egyénileg nagyon eltérő lehet. Míg egyeseknek napi 9-10 órát kell aludniuk ahhoz, hogy kipihentnek érezzék magukat, addig másoknak egy-két órás alvás is elég. Az alvásigény a korral is változik; a csecsemők a nap nagy részét alvással töltik, az életkor előrehaladtával pedig az emberek viszonylag kevesebbet alszanak.

Kérdés persze, hogy miért alszunk? Adaptív viselkedés egyáltalán az alvás? Alvás közben a külvilág ingereire csak korlátozottan vagyunk képesek reagálni, ami veszélyes lehet (pl. megnő a zsákmányul esés esélye), ráadásul az alvásra „elfecsérelt” időt jóval produktívabban is el lehetne tölteni (pl. szaporodással). Vannak olyan állatfajok, amelyek látszólag soha nem alszanak. Tekintve azonban, hogy a fajok döntő többségénél jelen van az alvás, annak alighanem valamilyen fontos funkciót vagy funkciókat kell betöltenie, amelyek kompenzálják a fent említett költségeket. Erre vonatkozóan jelenleg három fő hipotézis létezik, amelyek persze nem zárják ki egymást.

Az energiamegtakarítás hipotézis azt feltételezi, hogy az alvás azért alakult ki, hogy az állatok a nap azon szakaszában, amikor a legnagyobb a ragadozók általi fenyegetettség (általában éjszaka) inaktiválódjanak, ezzel is energiát takarítva meg. Ezen elmélet szerint az állatoknak minden nap csupán korlátozott időre van szükségük ahhoz, hogy kielégítsék szükségleteiket (pl. táplálékot szerezzenek), így adaptív számukra, ha a fennmaradó időt inaktívan, lehetőleg egy biztonságos búvóhelyen töltik el. Ennek megfelelően egy állat tipikus alvásmennyisége nagyban függ attól, hogy mekkora a testmérete, hogyan és mivel táplálkozik, milyen mértékben fenyegeti a zsákmányul esés veszélye, stb. Így például emlősöknél a kistermetű fajok és a nagytermetű ragadozók jellemzően sokat, míg a nagytestű növényevők rendszerint keveset alszanak.

A restaurációs hipotézis szerint az alvás lehetővé teszi a test számára, beleértve az agyat is, hogy pihenjen és regenerálódjon. Ezért van az, hogy intenzív fizikai tevékenység végzését követően rendszerint többet alszunk a szokásosnál. A sérült szövetek helyreállításáért felelős növekedési hormon is elsősorban a mélyalvás során szabadul fel. Egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy az alvás lehetővé teszi az agy számára, hogy feltöltse az energiaraktárait, ill. kiürítse az idegi tevékenységek során keletkező anyagcsere-melléktermékeket, amelyek felhalmozódva toxikussá válhatnak.

És végül, a harmadik hipotézis szerint alvás közben – különösen az alvás REM-szakaszában – megerősödnek azok a napközben létrejövő idegi kapcsolatok, amelyek a tanulás alapjául szolgálnak. Kísérletesen igazolható, hogy ha valaki tanulást követően megfelelő mennyiségben alszik, akkor nem csupán könnyebben tudja visszaidézni a tanultakat, hanem jobban is teljesít a tanulást igénylő feladatokban – különösen, ha álmodik is az adott feladatról. Az alvásmegvonásos kísérletek alapján úgy tűnik, hogy az alvás nem csupán megerősíti az emlékeket, hanem egyszersmind fel is készíti az agyat a másnapi memóriaszükségleteire. Szintén ezt a hipotézist támasztja alá, hogy a csecsemők és a kisgyerekek, akik néhány év alatt rendkívül sokat tanulnak, alszanak a legtöbbet, és töltik a legtöbb időt REM-alvásban.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Egy adott gén inaktiválásával járó génkiütéses („knock-out”) kísérletek eredményei jól mutatják, hogy egy-egy kulcsgén milyen jelentős szerepet tölthet be a viselkedés kialakulásában¹. Laboratóriumi egereknél például a fosB gén kiütésével megváltozik a szülői viselkedés; a nőstények indifferenssé válnak saját újszülöttjeikre, így a vad típusú (normál) nőstényekkel ellentétben nem gyűjtik össze őket és kuporodnak föléjük, ha azok elkószálnak a fészekből.

A Trpc2 mutáns hím egerek nem képesek reagálni más hímek szagjelzéseire, így amikor egy másik hímmel találkoznak megpróbálnak párosodni vele (abban a hiszemben, hogy egy nőstényről van szó), szemben a vad típusú hímekkel, amelyek betolakodóként tekintenek a velük azonos nemű egyedekre, és azonnal megtámadják őket.

Az Oxt gén kiütésével a hím egerek szociális amnéziában szenvednek (hasonlóan, mint Tíz másodperces Tom az ‘50 első randi’ c. filmben); minthogy agyuk nem termel oxitocint, nem emlékeznek azokra a nőstényekre, akikkel korábban már találkoztak, így minden egyes alkalommal hosszan és alaposan végigszaglásszák őket, azaz úgy reagálnak rájuk, mintha életükben először léptek volna kapcsolatba velük. A vad típusú hímek ezzel szemben képesek megjegyezni a nőstény szagát, így egyre kisebb érdeklődést mutatnak feléjük, amikor újra és újra összetalálkoznak velük.

(A mémek eredetéről itt, itt és itt olvashatsz.)