A lábatlan kétéltűek (Gymnophiona), azaz a féreggőték és gilisztagőték a talajba ásó életmódhoz nagymértékben adaptálódott trópusi kétéltűek; testük megnyúlt, kígyószerű, megsokszorozódott csigolyákkal, függesztőöveik és (mint arra a magyar nevük is utal) végtagjaik teljesen hiányoznak, szemeik pedig erősen redukáltak. De ami igazán különlegessé teszi őket, az az, hogy az állkapcsukat kétféle módon is képesek összezárni¹. Ez a „hagyományos”, a gerinceseknél ősinek számító állkapocszárási módból – amikor is az állkapocsközelítő izmok (musculi adductores mandibulae) az alsó állkapcsot felfelé húzzák –, és egy újonnan kialakult, kizárólag a lábatlan kétéltűekre jellemző állkapocszáró mechanizmusból áll, amelynek részeként a hátsó nyelvcsontközti izom (musculus interhyoideus posterior) az alsó állkapocs hátsó nyúlványát (processus retroarticularis) hátra- és lefelé húzza, aminek következtében maga az alsó állkapocs felfelé mozdul el².

Ennek az a magyarázata, hogy a lábatlan kétéltűek erősen elcsontosodott, merev, kompakt koponyával rendelkeznek, amely, bár jól ellenáll az ásás közben fellépő mechanikai erőhatásoknak, jelentős mértékben korlátozza az állkapocsközelítő izmok hatékonyságát, minthogy kevesebb helyet és mozgásteret hagy azok számára. Ahhoz tehát, hogy az állat továbbra is megfelelő harapási erőt tudjon kifejteni zsákmányszerzés közben, szükségessé vált egy új izom „bevonása” a folyamatba, amely más irányból segíti az állkapocs zárását, kiegészítve a „hagyományos” záróizmok működését. Ez a másodlagos zárómechanizmus aztán egyre dominánsabbá vált a csoport evolúciója során, amit jól mutat, hogy míg a legősibb lábatlan kétéltűeknél, a dél-amerikai gilisztagőtéknél (Rhinatrematidae) „még” főleg az állkapocsközelítő izmok felelősek az állkapocszárásért, addig az összes többi lábatlan kétéltűnél (Neocaecilia) ez már nagyobbrészt a hátsó nyelvcsontközti izom feladata.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)