A nyűvágók (Buphagus spp.) a seregély- (Sturnidae) és gezerigófélékkel (Mimidae) közeli rokonságban álló¹, Afrika Szaharától délre eső részeinek szavannáin elterjedt énekesmadarak, amelyek különféle, főként nagy testű növényevő emlősökkel élnek szimbiózisban. Mindkét fajuknak – a vöröscsőrű nyűvágónak (B. erythrorynchus) és a sárgacsőrű nyűvágónak (B. africanus) is – számos gazdaállata lehet, bár leginkább a kafferbivalyt (Syncerus caffer), a zsiráfot (Giraffa camelopardalis), a nílusi vízilovat (Hippopotamus amphibius), a nagy kudut (Tragelaphus strepsiceros), a szélesszájú orrszarvút (Ceratotherium simum), az alföldi zebrát (Equus quagga burchellii) és az impalát (Aepyceros melampus) részesítik előnyben².

A nyűvágók és a növényevő emlősök kapcsolatát gyakran a mutualizmus egyik klasszikus példájának tekintik: a madarak táplálékként fogyasztják el a gazdáikon szívogató kullancsokat és más élősködőket, ezzel csökkentve a gazdáik fertőzöttségének mértékét és az ebből adódó fitnesz költségeket (pl. vérveszteség, vérszívók által terjesztett betegségeknek való kitettség, stb.)^3,4. Emellett a nyűvágók hangos lármával jelzik a veszélyt (pl. egy ragadozó közeledtét) a gazdáiknak, ami szintén előnyös a számukra. A nyűvágók azonban nem csupán a gazdáik által bevonzott ízeltlábúakat fogyasztják, hanem olykor közvetlenül a gazdáik vérét és más szöveteit, ill. különféle testváladékait is. Gyakran a csőrükkel tágítják ki a már meglévő sebeket, sőt, olykor újakat is ejtenek a gazda bőrén, hogy könnyebben jussanak vérhez. A sebekből való táplálkozás nemcsak vérveszteséggel jár a gazda számára, hanem a sebek gyógyulását is lassíthatja, emellett a nyílt sebek a legyeket is vonzzák, ráadásul fokozzák a másodlagos fertőzések kockázatát is.

A két fél kapcsolata tehát nem tisztán mutualista jellegű, hanem bizonyos esetekben parazita jelleget is ölthet. Az, hogy a nyűvágók milyen táplálkozási stratégiát követnek, erősen kontextusfüggő: függ a gazdafajtól, annak testméretétől, parazitáltsági fokától, ill. attól is, hogy milyen élősködők vannak jelen rajta, de a két nyűvágófaj között is kimutathatók különbségek e tekintetben. Így például a közvetlen vérfogyasztás nagyobb valószínűséggel fordul elő háziállatokon, így szarvasmarhákon – amelyek nem koevolválódtak a nyűvágókkal –, mint a vadon élő, őshonos emlősfajokon. A sebekből való vérfogyasztásra hajlamosít az is, ha a gazdán kevés a kullancs, vagy ha nem a nyűvágók által preferált kullancsfaj fordul elő rajta, ill. ha a gazda testén sok a sérülés, így a madarak számára kisebb költséggel jár a sebekből táplálkozni, mint kullancsok után kutatni, vagy másik gazdát keresni.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy a fajok közötti interakciók gyakran igen összetettek, és sokszor nem sorolhatók be egyértelműen egyetlen kategóriába⁵. Ahelyett tehát, hogy a mutualizmust és a parazitizmust két, egymástól élesen elváló interakciótípusnak tekintenénk, reálisabb úgy szemlélni őket, mint egy kontinuum két végpontját, mely kontinuumon két faj kapcsolata nemcsak idővel változhat, hanem a különböző környezeti tényezők hatására is egyik vagy másik irányba tolódhat el.