A nyelespotrohúak (Apocrita), amelyek közé a ma élő hártyásszárnyú fajok döntő többsége (>95%) tartozik, elsődlegesen és többségében parazitoidok, azaz lárváik más rovarokon vagy azok testében élősködnek, és fejlődésük során elpusztítják (felélik) a gazdájukat¹. A csoporton belül azonban egymástól függetlenül számos más táplálkozásmód is kialakult, például több leszármazási ágban egyfajta „visszatérés” figyelhető meg a hártyásszárnyúak alapszabásához tartozó növényevő (fitofág) lárvális életmódhoz. Erre szolgálnak a példaként a gubacsdarázsfélék (Cynipidae) is.

A család mintegy 1400, kis termetű (1-10 mm), tömzsi testű darázsfajt foglal magába, amelyek nagyrészt az északi félteke mérsékelt övi részén fordulnak elő². Nevük onnan ered, hogy lárváik gubacsok belsejében fejlődnek, amely táplálékot és védett élőhelyet biztosít számukra, emellett a bábozódás helyéül is szolgál. Maga a gubacs (cecidium) növényi szövetből álló képződmény, amely úgy jön létre, hogy a tojásrakó nőstény, illetve a tojásból kikelő lárva olyan folyamatokat indít el a növényben, amelyek a környező szövetek rendellenes növekedését és átalakulását eredményezik. Így a növény saját szöveteiből felépülő, specializált táplálószövetet és külső védőréteget is tartalmazó képlet alakul ki a fejlődő darázslárva körül.

A gubacs mérete, alakja és színe, valamint az, hogy milyen növényen és annak mely szervén (pl. levél, hajtás, rügy, virág, stb.) alakul ki, illetve egy vagy több lárvakamrát tartalmaz az adott darázsfajra jellemző. A család tagjai ősileg és többségében fás szárú növényeken, főleg tölgyeken és más bükkfaféléken, valamint rózsákon képezik gubacsukat, de másodlagosan lágyszárú növények, főleg fészkesek és ajakosok is lehetnek gazdáik. Bár kis fajszámban, de előfordulnak olyan gubacsdarazsak is, amelyek elvesztették a gubacsképzés képességét, így ezek más gubacsdarázs fajok által létrehozott gubacsokban fejlődnek ún. társbérlőként (inkvilinként), szintén mint növényevők³.

A gubacsdarazsak körében gyakori az ún. nemzedékváltakozás (heterogónia), amikor a kétivarosan szaporodó, nőstényekből és hímekből álló nemzedék egy szűznemzéssel szaporodó, kizárólag nőstényekből álló nemzedékkel váltakozik. Az ilyen fajoknál a kétféle nemzedék nőstényei gyakran jelentősen különböznek egymástól testméretükben és morfológiájukban, ahogyan az általuk létrehozott gubacsok alakja, a növényen való keletkezési helye, stb. is eltérhet. A különbségek olykor annyira szembetűnőek, hogy a két nemzedék egyedeit korábban különálló fajokként írták le.

Ha annyi százforintosom lenne, ahányszor hallottam már vagy láttam leírva azt, hogy a rovaroknak csáprágói vannak, akkor... nos, ha nem is lennék milliomos, valami klassz dolgot biztosan tudnék venni az összegből. :) Az persze még hagyján, amikor egy nívótlan hírportálos cikkben fut bele az ember egy ilyen szarvashibába, de amikor egy tudományos(nak szánt) irományban írnak csáprágót a rágók helyett, az azért már elég hajmeresztő tud lenni. És nem, nagyon nem mindegy, hogy csáprágó vagy rágó: a kettő nem ugyanaz, ahogyan Jordánia és Dánia sem egyazon ország.

Tegyük hát tisztába a dolgokat. Kezdjük ott, hogy az ízeltlábúak (Arthropoda) végtagjai számos feladatra specializálódhatnak, a három fő funkciót mindazonáltal az érzékelés, a táplálkozás és a helyváltoztatás (pl. járás, úszás) jelenti¹. Az ízeltlábúak különböző csoportjaiban azonban nem egyformán oszlanak meg ezek a funkciók az egyes végtagok között. A két nagy csoport, a csáprágósok (Chelicerata) és a rágóval rendelkező ízeltlábúak (Mandibulata) – mely utóbbiak közé a soklábúak (Myriapoda), a rákok (Crustacea) és a hatlábúak (Hexapoda) tartoznak – ebből a szempontból (is) jelentősen különbözik egymástól.

A csáprágósoknál a szájszerv felépítésében egyetlen végtagpár vesz részt, és ez mindjárt a legelső végtagpárjuk. Ez az ominózus csáprágó (chelicera). Aminek tény, borzasztó megtévesztő neve van, ugyanis – mint arról korábban már szó esett – nemcsak téves asszociációkat kelthet az emberben (pl. hogy a többi ízeltlábú csápjából evolválódott, vagy hogy a csápok és rágók összeolvadásából jött létre), hanem még azt is sugallja, hogy rágásra szolgáló szervről van szó. Holott ez sem igaz. A csáprágónak egyrészt nincs köze a csápokhoz vagy a rágókhoz abban az értelemben, ahogyan azt a név sugallja: a csáprágósoknak ugyanis sem csápjaik, sem a többi ízeltlábúra jellemző rágói nincsenek. (Ez pont olyan, mint hogy a tengerimalacok a nevükkel ellentétben sem nem tengeri állatok, sem nem tartoznak a disznófélék közé.) Másrészt a csáprágók tipikusan a zsákmány megragadására, a méreganyag zsákmányba juttatására, esetleg szúrásra vagy vágásra szolgálnak, nem pedig a táplálék megrágására, mint a rágók. De ha nincs csápja a csáprágósoknak, akkor mivel érzékelnek? Erre jellemzően a testük második végtagpárja, az ún. tapogatólábak (pedipalpi) szolgálnak. Ezeket a legtöbb csáprágósnál további négy pár végtag, a járólábak követik. Vagyis náluk a végtagok elölről hátrafelé haladva a következő funkciókat látják el: táplálkozás, érzékelés, helyváltoztatás.

A csáprágósokkal ellentétben a rágóval rendelkező ízeltlábúaknál a test elülső végtagjai csápként (antenna) működnek, azaz elsődlegesen érzékszervi funkciót töltenek be. Ezek száma ősileg két pár, mely állapot a rákoknál ma is megfigyelhető. A soklábúaknál és a hatlábúaknál (előrovarok, rovarok) viszont a második csáppár redukálódott, így az ennek megfelelő testszelvény nem hordoz végtagokat. A csápok után következnek a szájszerv kialakításában részt vevő végtagok, amelyek száma ősileg három pár: ezek az egy pár rágó (mandibula) és a két pár állkapocs (maxilla). A rágók a nevüknek megfelelően eredeti funkciójuk szerint a táplálék megragadására és aprítására szolgálnak, bár működésük az egyes csoportokban módosulhat. A második állkapocspárt követő végtagok tipikusan mozgásfunkciót töltenek be, azaz lábként működnek. Vagyis a rágóval rendelkező ízeltlábúaknál a végtagok elölről hátrafelé haladva a következő funkciókat látják el: érzékelés, táplálkozás, mozgás. A két ízeltlábú csoportnál tehát az érzékelésért és a táplálkozásért felelős végtagok sorrendje éppen fordított.

Természetesen azt azért érdemes hangsúlyozni, hogy a csáprágósok csáprágója és a többi ízeltlábú első/egyetlen pár csápja mint a test első végtagpárjai homológ struktúráknak tekinthetők, vagyis mindkettő a közös ízeltlábú ős ugyanazon elülső végtagjának származéka. Erre utal a beidegzésük is: mindkettőt az agydúc középagynak (deutocerebrum) nevezett része idegzi be. Ez azonban továbbra sem jelenti azt, hogy a csáprágó a csápból alakult volna ki. Pont mint mondjuk az emberi kéz és a denevérszárny esetében: végtagként homológok egymással, hiszen mindkettő a közös emlős ős mellső végtagjából származik, de ez nem jelenti azt, hogy az emberi kéz alakult volna denevérszárnnyá, vagy fordítva.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Közép- és Dél-Amerikában honos, keselyűméheknek vagy dögméheknek is nevezett Trigona hypogea, T. crassipes és T. necrophaga árvaméh-fajok¹ obligát nekrofágok, azaz az állati tetemek jelentik a fő fehérjeforrásukat^2-5. Más méhektől eltérően ezért virágport – amely a méhek többségénél a fő fehérjeforrás – nem is gyűjtenek, sőt, virágokat egyáltalán nem is látogatnak. Bár vannak „hagyományos” mézraktáraik, a mézük alapját nem virágnektár, hanem virágon kívüli (extraflorális) nektáriumok váladéka és különféle termések nedve képezi.

A keselyűméh-dolgozók rágói erősen fogazottak – ami jó szolgálatot tesz a döghús felaprításakor –, hátulsó lábpárjukon pedig a virágpor szállítására szolgáló kosárka (corbicula) erősen redukált. A dolgozók intenzíven toborozzák fészektársaikat a megtalált tetemekhez, és agresszívan védelmezik a táplálékforrást más dögevő rovaroktól (pl. legyektől, hangyáktól). Nem válogatósak, különféle gerincesek, valamint nagyobb ízeltlábúak tetemeit egyaránt hasznosítják. Gyorsan dolgoznak, egy nagyobb méretű teju tetemét körülbelül két nap, egy kisebb béka tetemét pedig akár hat óra alatt is képesek teljesen csontig lepucolni.

A tetemnél a dolgozók megrágják és részben elfolyósítják a döghúst, majd a pépes anyagot a begyükben szállítják vissza a fészekbe. A fészekben a húspépet felöklendezik, majd közvetlenül egy tárolósejtbe juttatják⁶. A húspéphez ezután édes növényi nedveket (pl. extraflorális nektárt) vagy a mézraktárakból származó mézet kevernek, a magas cukortartalmú közeg ugyanis feltehetőleg hozzájárul ahhoz, hogy a fehérjedús táplálék ne romoljon meg. A keverék kezdetben pépes, majd fokozatosan folyékonyabbá válik, és mintegy két hét alatt homogén, sárgás, mézszerű anyaggá érik. Ezt a „dögmézet” juttatják aztán a dolgozók a lárvasejtekbe, ahol a garatmirigyük fehérjedús váladékával kiegészítve a lárvák fehérjében gazdag táplálékául szolgál.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az Indiai- és Csendes-óceán sekély, partmenti vizeiben élő, kis termetű, élénk színezetű kékgyűrűs polipok (Hapalochlaena spp.) a Föld legmérgezőbb állatai közé tartoznak^1,2. Méreganyaguk egyik fő összetevője a tetrodotoxin (TTX)³, egy rendkívül erős idegméreg, amely emberben nagy dózisban kiterjedt izombénulást, majd a légzőizmok bénulása következtében légzésleállást okozhat. A TTX-et azonban nagy valószínűség szerint nem maguk a polipok termelik, hanem a nyálmirigyeikben élő szimbionta baktériumok állítják elő.

A méreg nem csupán a zsákmányállatok megbénítására, hanem a ragadozók elleni védekezésre is szolgál. Erre utal a polipok riasztó (aposzematikus) színezete, valamint az, hogy a TTX nemcsak a nyálukban, hanem a különböző szöveteikben, sőt esetenként a tintájukban is megtalálható, mint például a H. lunulata esetében.

Egy másik fajuk, a H. fasciata hímjei a fentiek mellett a párzás során is bevetik a méreganyagot⁴. A nősténynél jóval kisebb termetű hím a párzás kezdetén megharapja a nőstényt, közvetlenül annak aortájába juttatva a mérget. Ettől a nőstény átmenetileg mozgásképtelenné válik⁵, így a hím biztonságosan párosodhat vele anélkül, hogy a kannibalisztikus hajlamú nőstény prédájává válna.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Praobdellidae családba tartozó piócák a többi emlősvért fogyasztó állkapcsos piócától (Arhynchobdellida: Hirudiniformes) eltérően nem a gazdájuk bőrén tapadnak meg egy-egy rövid táplálkozás erejéig, hanem ennél jóval specializáltabb életmódot folytatnak¹. A gazda valamely testnyílásán – főleg az orr- vagy szájnyíláson – keresztül behatolnak annak testébe (pl. ivás vagy fürdőzés közben), majd a nyálkahártyához rögzülve hosszabb ideig, akár napokig vagy hetekig is ott maradhatnak. Leggyakrabban az orrüregben vagy garatban telepszenek meg, de ritkán az alsó légutakban, a végbélben, a húgycsőben, a hüvelyben vagy akár a szemben is előfordulhatnak.

Ennek az életmódnak több előnye is van. Az állat folyamatosan nedves környezetben, gazdag vérellátású környezetben táplálkozhat, miközben bizonyos fokú védelmet is élvez a gazda mechanikai védekezésével (pl. vakarózás) szemben. A tipikus belső élősködőkkel (pl. buzogányfejű férgek, galandférgek) szemben azonban ezek a piócák nem szaporodnak a gazdában. A gazdaszervezet csupán átmeneti táplálkozási helyül szolgál számukra, a szaporodásuk – más piócákhoz hasonlóan – továbbra is a külső, vízi környezetben történik.

Az emberi fertőzések leginkább a Közel-Kelet, Afrika, valamint Dél- és Délkelet-Ázsia vidéki régióiban jellemzőek, de szinte minden kontinensről leírtak már eseteket. Emberben leggyakrabban a Dinobdella ferox, valamint a Limnatis, Praobdella és Myxobdella fajok fordulnak elő. A fertőzés² vérzést, köhögést, légzési- és hangképzési nehézséget okozhat, súlyos esetben pedig jelentős vérszegénységhez, sőt ritkán halálhoz is vezethet.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az Elysia csiganembe (Sacoglossa) tartozó egyes fajok (pl. E. marginata, E. atroviridis) igen bizarr módon, az öncsonkítás (autotómia) egy extrém formájával szabadulnak meg belső élősködőiktől¹. Fejüket egy speciális „törési vonal” mentén leválasztják a test többi részétől, amelyet hátrahagynak. Ez ugyan még akár hetekig is mutathat élettevékenységet, végül azonban elpusztul. A leválasztott, önálló mozgásra képes fej az autotómiát követő néhány napon vagy héten belül regenerálja a teljes testet, amely így már mentes lesz az endoparazitáktól.

Hogy az autotomizált fej miként képes szív és más létfontosságú belső szervek nélkül életben maradni, egyelőre nem teljesen tisztázott. Ebben feltehetőleg fontos szerepet játszik, hogy ezek a tengeri csigák képesek az elfogyasztott algákból származó kloroplasztiszokat „üzembe helyezni”², és a fotoszintézis során előállított szerves anyagokat hasznosítani. Ennek köszönhetően a leválasztott fej a teljes bélcsatorna hiányában is elegendő energiához juthat a túléléshez és a test regenerálásához.

Az emlősök fogazata nemcsak a fogak mérete és alakja, hanem azok száma  tekintetében is rendkívül nagy változatosságot mutat¹. Így például míg a ma élő ősemlősök (kacsacsőrű emlős, hangyászsünök) kifejlett korban fogatlanok, a méhlepényeseknél a fogak száma elsődlegesen 44, az erszényeseknél pedig 50².

Bár a valódi emlősök mindkét ágában vannak olyan fajok, amelyek megtartották ezt az ősi fogszámot (pl. oposszumok, disznófélék), a legtöbb csoportban ennél kevesebb fog található. A növényevőknél például a szemfogak gyakran hiányoznak, így helyükön jellegzetes foghézag (diasztéma) alakul ki. A rágcsálóknak emellett gyakran kisőrlőik sincsenek³, a kérődzőknél pedig jellemzően a felső metszőfogak is hiányoznak. A fogak számának csökkenése szélsőséges esetben a fogak teljes redukciójához is vezethet, ami tipikus a hangya- és/vagy termeszfogyasztó fajoknál (pl. hangyászok, tobzoskák), de a fogak hiánya kifejlett korban a szűrögető életmódra való áttérés következménye is lehet, mint a szilásceteknél.

Jóllehet az emlősök többségénél a fogak száma csökkent az evolúció során, egyes csoportokban (pl. fogascetek, övesállatok) éppen az ellenkező folyamat zajlott le, és a fogak másodlagosan megsokszorozódtak⁴. A rekordot e tekintetben a trópusi delfin (Stenella longirostris) tartja, amelynek fogszáma a 260-at is elérheti. A szárazföldi emlősök rekordere az óriástatu (Priodontes maximus), amelynek akár 100 foga is lehet.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A szexuális kannibalizmus – vagyis amikor a nőstény a párzás valamely szakaszában elfogyasztja a hímet –, gyakori jelenség a pókok körében, különösen a törpepókoknál (Theridiidae), keresztespókoknál (Araneidae) és óriás keresztespókoknál (Nephilidae)¹. Ezt a hímek alapvetően igyekeznek elkerülni, hiszen ha a nőstény áldozatául esnek, akkor elveszítik a további párzási lehetőségeiket². Ezen pókcsaládok tagjainál szintén gyakran előfordul, hogy a hímek párzás közben a hímivarsejtek tárolására és átadására módosult tapogatólábuk (pedipalpus) egy részét – rendszerint az ún. hímtag (embolus) egy darabját – a nőstény ivarjáratában hagyják. 

Felmerül a kérdés, hogy van-e, és ha igen milyen kapcsolat áll fenn a nőstények kannibalizmusa és a párzószerv csonkítása között. Elképzelhető, hogy utóbbi a kannibalizmusra adott ellenadaptációként alakult ki, de az ellenkező irányú kapcsolat sem kizárt, azaz hogy a hím párzószerv-csonkító viselkedése – amely korlátozhatja a nőstény későbbi párzásait – járult hozzá a nőstények kannibalisztikus viselkedésének evolúciójához.

Az Argiope génusz egyes fajainál, például a karéjos keresztespóknál (A. lobata), a tapogatóláb egy részének hátrahagyása a kannibalisztikus hajlamú nőstény támadása elleni védekezést szolgálja. Ily módon ugyanis a hím gyorsabban le tud válni a nőstényről, és így kereket oldhat, ami lehetővé teszi számára az újrapárzást³. Ezzel szemben más fajoknál, például a darázspóknál (A. bruennichi), a nőstényben hagyott testrész ún. „kopulációs dugóként” szolgál, azaz részben vagy teljesen elzárja a nőstény egyik, illetve – ha a hím mindkét tapogatólábát felhasználja – akár mindkét párzónyílását vagy ivarjáratát⁴. Így a hím – még ha a nőstény el is fogyasztja – nagyobb eséllyel biztosíthatja az apaságát, mivel a később érkező hímek nehezebben vagy rövidebb ideig tudnak párosodni a nősténnyel, ha egyáltalán képesek rá.

A futórákfélék (Ocypodidae) közé tartozó, integetőrákoknak nevezett Uca fajok és rokonaik a tengerek árapályzónájában élő, félszárazföldi életmódot folytató, gyakran feltűnő, élénk színezetű rákok¹. A hímek jellegzetessége, hogy az első pár járólábuk² egyikének ollója – vagy a jobb, vagy a bal oldali oldali, a legtöbb fajnál nagyjából azonos gyakorisággal – erőteljesen megnagyobbodott, amely a hím teljes testtömegének akár a felét is kiteheti.

Amellett, hogy ezek a megnagyobbodott ollók hatékony fegyverként szolgálnak, valamint segítenek a hőleadásban³, fontos szerepük van a fajon belüli vizuális kommunikációban is: a hímek sajátos, fajra jellemző integető mozdulatokat végeznek velük – innen a csoport magyar neve – hogy bevonzzák a nőstényeket, vagy elrettentsék a rivális hímeket a territóriumukról. Bár a hímek megnagyobbodott ollójának mérete megbízható indikátora a hím küzdőképességének⁴, a nőstények számára sokkal fontosabb, hogy hogyan (pl. milyen ütemben) integetnek vele: minél látványosabb az integetés, annál vonzóbb az adott hím a nőstények számára^5,6.

Néhány másodlagosan vízi életmódú csoport (pl. cetek) kivételével az emlősök ujjainak végén – csakúgy, mint más négylábú gerinceseknél (Tetrapoda) – jellemzően különféle szaruképletek (ungues), azaz karmok vagy ezek különböző módosulatai (pl. paták, félpaták, körmök) találhatók^1,2.

A karmok (falculae) az ujjvégeket részben körülölelő, azokon túlnyúló, rendszerint ívelt, sarlószerű, oldalról lapított függelékek, amelyek az ujjak védelmén túl számos funkciót betölthetnek. Segíthetik a kapaszkodást (pl. lajhárok), a tisztálkodást (pl. félmajmok), az ásást (pl. vakondok), a zsákmányszerzést (pl. ragadozók) vagy a védekezést. Egyes csoportokban (pl. macskafélék) a karmok visszahúzhatók, így járáskor vagy futáskor nem érintik a talajt, ami egyrészt csökkenti a kopásukat, másrészt lehetővé teszi a csendes, lopakodó mozgást.

A páros- (Artiodactyla) és páratlanujjú patásokra (Perissodactyla) jellemző paták (ungulae) a karmok megrövidült, kiszélesedett módosulatai, amelyek szinte teljesen beborítják az ujjvégeket, és alkalmasak az állat testtömegének megtartására. A paták lehetővé teszik a gyors futást, a nehéz terepen (pl. süppedős, mocsaras talajon) való járást vagy a sziklákon való biztos megkapaszkodást. Egyes csoportokban (pl. elefántok) ún. félpaták (subungulae) jellemzőek, amelyek a patákhoz hasonlóak, de mellettük az állat talpa is érinti a talajt.

A körmök (ungues plani) széles, lapított, csupán az ujjvégek dorzális felszínét borító képletek, amelyek a karmok leegyszerűsödött formáinak tekinthetők. Bár kevésbé védik az ujjvégeket, lehetővé teszik a tapintást, és ezáltal a precíz fogást. A körmök a főemlősök (Primates) jellemző szarufüggelékei, de konvergens módon más emlősöknél is kialakultak, így például a legtöbb rágcsáló (Rodentia) mellső végtagjának hüvelykujján karom helyett szintén köröm található^3,4. A körmök sajátos módosulatai az ívesen hajlott és oldalról lapított, teguláknak nevezett karomszerű képletek (ld. a ʻCʼ panelt az alábbi ábrán⁵), amelyek a karmosmajmok (Callitrichidae) 2-5. ujjainak jellemző függelékei^6,7.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)