A vastagcombú fémfürkészek (Chalcididae) közepes termetű, erősen szklerotizált¹, robusztus testű, többnyire fekete alapszínezetű, sárga vagy vörös mintás darazsak². Névadó jellegzetességük, hogy a hátulsó lábaik combja erősen duzzadt, az alsó szegélyén fogakkal, a lábszár pedig általában jól láthatóan hajlott. Többségük elsődleges parazitod, ezek leggyakrabban lepkék bábjaiban vagy kétszárnyúak lárváiban fejlődnek, de fakultatív vagy obligát hiperparazitoidok is lehetnek.

A módosult hátulsó lábpárjuknak több funkciója is van, legalábbis a nőstényeknél. Számos fajnál a tojásrakó nőstények a hátulsó lábaik segítségével ragadják meg a gazdának szánt áldozatukat, míg mások ezekre támaszkodnak, hogy az így felszabaduló elülső és középső lábaikkal tudják manipulálni a gazdajelöltjüket. A hangyalesők (Myrmeleon spp.) lárváit parazitáló Lasiochalcidia pubescens nevű faj nőstényei a hátulsó lábaikkal tartják szétfeszítve a hangyaleső lárva rágóit, miközben tojásukat az annak fejét és torát összekötő hártyába juttatják. A nőstények emellett van, hogy egymásnak hátat fordítva, a hátulsó lábaikkal rugdalózva küzdenek meg egymással.

A gébicsek (Laniidae) afrikai (etiópiai) eredetű, bár mára már Dél-Amerika és Ausztrália kivételével világszerte elterjedt, kis vagy közepes termetű énekesmadarak, amelyek megjelenésükben és életmódjukban is emlékeztetnek a vágómadarakra (Accipitriformes) és a sólymokra (Falconiformes)^1,2. Csőrük erős, kampós végű, a felső csőrkáván a sólymokéra emlékeztető „csőrfoggal”, az alsón pedig egy ennek megfelelő homorulattal; lábaik erősek, az ujjaik végén hegyes karmokkal. Bár elsődlegesen rovarevők, fajtól függő rendszerességgel kisebb gerinceseket (pl. rágcsálókat, más énekesmadarakat, stb.) is zsákmányolnak, amelyekkel úgy végeznek, hogy csőrükkel erőteljes ütéseket mérnek a nyakszirtjükre, hasonlóan a sólymokhoz³.

További jellegzetességük, hogy zsákmányukat rendszeresen ékelik be ágvillákba vagy nyársalják fel tövisekre, hegyes ágakra, stb., innét ered a család (Laniidae) és legfőbb génuszuk (Lanius) tudományos neve is (lat. lanio ‛szétszaggat’, lanius ‛mészáros’)⁴. Ennek a viselkedésnek számos funkciója van: (1) a gerinces zsákmány ily módon való  rögzítése megkönnyíti annak feldarabolását, minthogy a gébicsek nem tudják azt a karmaik segítségével úgy lefogni, mint a ragadozó madarak; (2) az ágakba ékelt vagy tövisekre felszúrt zsákmányállatok táplálékraktárként szolgálnak az ínséges időszakokra (pl. rossz időben, amikor a rovarok kevésbé aktívak, vagy a nőstények számára a költési időszakban); (3) lehetővé válik a mérgező zsákmányfajok (pl. sáskák, bogarak, lepkék, békák, stb.) fogyasztása, ugyanis a felszúrt állatok méreganyagai néhány nap után lebomlanak; (4) a hímeknél az így létrehozott táplálékraktár kommunikációs jelzésként szolgálhat, jelezve más hímek számára a territóriumhatárokat, ill. a nőstények számára a hím minőségét és eltartóképességét.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A parazitoidizmus – mint arról egy korábbi posztban már szó esett – egyfajta átmenet az élősködés (parazitizmus) és a ragadozás (predáció) között; az élősködőkhöz hasonlóan a parazitoidoknak is egy élő gazdaszervezetre van szükségük a kifejlődésükhöz, ám az élősködők többségével szemben a gazdájukat a fejlődésük során megölik, akárcsak egy ragadozó a zsákmányát¹, majd ezt követően, kifejlett állapotukban szabadon élő életmódot folytatnak². A parazitoidizmus a rovarok (Insecta) körében különösen elterjedt, a leírt rovarfajok csaknem 10%-a folytat ilyen életmódot, amelyek döntő többsége (∼80%) a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) közé tartozik.

A legtöbb parazitoid rovar ún. elsődleges parazitoid, azaz ezek más, nem parazitoid életmódú ízeltlábúakat (pl. levéltetveket, bogár-, légy- vagy lepkelárvákat, pókokat, stb.) használnak gazdaként. Vannak ugyanakkor olyan parazitoidok is, amelyek gazdái más parazitoid rovarok lárvái vagy bábjai, ezeket nevezik hiperparazitoidoknak. Az ismert hiperparazitoidok többsége hártyásszárnyú – ilyenek pl. az Eucerotinae és Mesochorinae alcsaládokba tartozó valódi fürkészek (Ichneumonidae), a zömök fémfürkészek (Perilampidae) többsége, számos vastagcombú fémfürkész (Chalcididae), stb. –, de a parazitoid életmódú kétszárnyúak (Diptera) és bogarak (Coleoptera) között is akadnak hiperparazitoid fajok.

A hiperparazitoidok lehetnek alkalmi (fakultatív) hiperparazitoidok, amelyek elsődleges parazitoidként is fejlődhetnek, ill. kizárólagos (obligát) hiperparazitoidok, amelyek kizárólag hiperparazitoidizmus útján tudnak kifejlődni³. Egy másik kategorizálás valódi- és ál-hiperparazitoidokat különböztet meg; előbbiek más parazitoidok lárváit, míg utóbbiak ezek bábjait parazitálják. A hiperparazitoidok többsége másodlagos parazitoid, de ismertek harmadlagos, sőt negyedleges parazitoidok is. A legkomplexebb parazitoid-hiperparazitoid interakció esetében tehát egy adott gazdán/gazdában élő parazitoid lárvát vagy bábot (elsődleges parazitoid) parazitál egy másodlagos parazitoid, amelyet ugyancsak gazdaként használ egy parazitoid (harmadlagos parazitoid), amelynek szintén van egy parazitoidja (negyedleges parazitoid). A hiperparazitoidizmus egy sajátos, a tetűrontó fémfürkészeknél (Aphelinidae)⁴ előforduló formája az autoparazitoidizmus, amikor a hím lárvák saját (általában nőstény) fajtársaik lárváit vagy bábjait parazitálják.

Az elsődleges parazitoidok persze nem teljesen védtelenek a hiperparazitoidjaik ellen. Az Aphidius nigripes nevű gyilkosfürkész (Braconidae) faj lárvái például képesek úgy manipulálni a levéltetű gazdájuk viselkedését, hogy az a kolóniát elhagyva a levél felszínéről annak fonákjára vagy egy még védettebb helyre húzódjon, ezáltal csökkentve le annak az esélyét, hogy egy hiperparazitoid darázs tojást rakhasson a benne fejlődő parazitoid lárvára/-ba. Más gyilkosfürkész fajok (pl. Microplitis spp.) lárvái a lepkehernyó gazdájuk viselkedését manipulálják úgy, hogy az életének utolsó erejével a belőle kikelt és bebábozódott parazitoid lárvák védelmére keljen, ha azokat egy hiperparazitoid imágó közelíti meg.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bár a szakirodalom nagyrészt Heinrich Anton de Bary német orvos és természettudós nevéhez (1879) köti a szimbiózis fogalmának megalkotását¹, egyesek szerint a kifejezést de Bary honfi- és kortársa, a szintén természettudós Albert Bernhard Frank használta elsőként 1877-ben². Akárkié is az érdem, az eredeti definíció szerint a szimbiózis – a szó etimológiájának megfelelően (gör. syn- ‛együtt’ + gör. bios ‛élet’) – különböző szervezetek együttélését jelenti, függetlenül azok kapcsolatának jellegétől. Ebben az értelemben tehát nem csak a kölcsönösen előnyös (mutualista), de a gazda-parazita vagy kommenzalista kapcsolatok is ugyanúgy szimbiózisnak tekinthetők.

Az egyértelmű definíció ellenére már a 19. században megkezdődött, majd a 20. század elején folytatódott a szimbiózis fogalmának félreértelmezése és szűkebb értelmű, a mutualizmus szinonimájaként való használata, amely nagyrészt abban gyökerezett, hogy a köznyelvben a szimbiózist szinte minden esetben a mindkét fél számára előnyös kapcsolatokkal azonosították. A fogalmi zűrzavart csak tovább táplálta, hogy bár az Amerikai Parazitológusok Társasága külön bizottságot állított fel 1937-ben a fogalom tisztázására, a bizottsági javaslat végül lényegében felhatalmazást adott arra, hogy mindenki továbbra is a saját személyes preferenciája szerint határozhassa meg mit ért szimbiózis alatt.

A 20. század második felében, de különösen a '90-es évektől kezdve ugyanakkor egy fokozatos visszatérés figyelhető meg de Bary eredeti, tágabb értelmű definíciójához, amely nagyban köszönhető a terminológia egységesítésére irányuló törekvéseknek, főleg Mortimer Paul Starr amerikai mikrobiológus és David Hopkin Lewis brit botanikus munkásságának. Ma a legtöbb szakirodalom két vagy több faj közötti szoros együttélésként definiálja a szimbiózist, jóllehet akadnak szerzők, akik még ennél is tágabban értelmezik a fogalmat, kiterjesztve azt gyakorlatilag bármilyen fajok közötti interakcióra³, és olyan szerzők is, akik a fogalom körüli viták miatt teljesen kerülik a szimbiózis szó használatát⁴.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A kakukkok (Cuculiformes) jelentős része (a fajok kb. 45%-a) kizárólagos (obligát) költésparazita¹, azaz a nőstények tojásaikat minden esetben más madarak – rendszerint különböző énekesmadarak (Passeriformes) – fészkébe csempészik (egyet-egyet minden meglátogatott fészekbe²), teljesen a gazdaszülőkre hagyva az utódgondozást, és ezáltal mentesülve annak fitnesz költségei alól³. A tojások lerakását a nőstények igyekeznek úgy időzíteni, hogy az szinkronban legyen a gazda tojásrakásával, ezáltal csökkentve le annak valószínűségét, hogy a gazdaszülők rájönnek a turpisságra, és megszabadulnak a kakukktojástól⁴. A parazita tojásának elfogadását ugyanakkor nagyban elősegítheti, ha az rejtő (kriptikus) színezetű, vagy színezetében, mintázatában, esetleg méretében és alakjában a gazdafaj tojásait mimikrizálja.

A tojásrakás megfelelő időzítésével a nőstények a fentiek mellett a kelési sikert és a fiókáik túlélési esélyét is növelni tudják⁵. A parazita fióka ugyanis a gazda fiókáinál gyorsabban fejlődik, így rendszerint elsőként kel ki a tojásból. Ez azért előnyös, mert így versenyelőnyhöz juthat a gazdafiókákkal szemben⁶, amelyek emiatt többnyire alulmaradnak a táplálékért való versengésben, és a kirepülés pillanatát általában már nem érik meg. A legtöbb kakukkfajnál azonban a korai kelés előnye abban rejlik, hogy a parazita fióka így hamarabb végezhet rivális mostohatestvéreivel, ezáltal teljesen kisajátítva a szülői gondoskodását. Ilyen esetben a kakukkfióka vagy kilökdösi a gazda tojásait vagy fiókáit a fészekből⁷ (fajok többsége), vagy a csőrével lyukasztja ki a tojásokat vagy döfködi le a fiókákat (pl. egyes újvilági fajok).

Akár egyedül, akár a gazda fiókáival együtt cseperedik a fészekben, a kakukkfióka igyekszik úgy manipulálni a gazdaszülőket, hogy azok a szükségleteinek megfelelő mennyiségben biztosítsák számára a táplálékot. Ennek legfőbb módja a gazdafiókákénál intenzívebb kéregetés, amelynek hatékonyságát növelhetik az olyan érzékszervi stimulációként ható jellegek, mint pl. az élénk színezetű torok, a feltűnő papillák a szájpadon vagy a torkot mimikrizáló szárnyfoltok. Egyes fajok fiókái emellett képesek a kéregető hangjukat az adott gazdafajhoz igazítani vagy a gazdafiókák kéregető hangját mimikrizálni, ami a túlélésüket is elősegítheti azon gazdafajok fészkében, amelyek képesek felismerni a parazita fiókát, és aztán vagy kilakoltatják a fészekből, vagy egyszerűen a sorsára hagyják. Szintén a gazda védekezése elleni adaptáció, ha a kakukkfiókák a megjelenésükben (azaz a bőrük és tollazatuk színezetében) is a gazdafaj fiókáit utánozzák, ami például egyes rézkakukk (Chrysococcyx) fajokra jellemző.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Egyes fajoknál a testvérek közötti rivalizálás egészen odáig fajulhat, hogy a domináns (rendszerint idősebb) testvér végül közvetett vagy közvetlen módon¹ az alárendelt (fiatalabb) testvér(ek) halálát okozza². Ezt a jelenséget nevezik testvérgyilkosságnak vagy (találóan) káinizmusnak³, amely a madarak (Neornithes) körében különösen elterjedt, főleg a vízimadaraknál (Aequornithes), így a pingvineknél, szuláknál, pelikánoknál és gémeknél, ill. a vágómadaraknál (Accipitriformes), azaz a sasoknál, ölyveknél, kányáknál és óvilági keselyűknél fordul elő.

A testvérgyilkosság lehet alkalmi (fakultatív) jellegű, ha csupán bizonyos körülmények között jelentkezik (pl. ha kevés a táplálék az összes utód sikeres felneveléséhez), vagy kizárólagos (obligát), ha a domináns testvér a körülményektől függetlenül rutinszerűen végez a kisebb testvérével⁴. Utóbbi leginkább a vágómadarak körében gyakori, a hazai fajok közül ez jellemzi például a békászó sast (Clanga pomarina).

Az, hogy a szülők esetenként tolerálják, sőt néha még elő is mozdítják⁵ a testvérek közötti gyilkosságot egy ún. „darwini fejtörő”, hiszen az utódvesztéssel látszólag csökken a fitneszük. Valójában ugyanakkor a testvérek közötti rivalizálás előnyös lehet a számukra, így ugyanis a szülői gondoskodás az „életrevalóbb”, azaz a szaporodóképes kort nagyobb eséllyel megérő utód(ok)⁶ felé irányulhat, miközben az utódgondozás fitnesz költségeit (pl. utódok táplálása) a szülők a minimumom tudják tartani, aminek különösen egy táplálékszegény időszakban van nagy jelentősége.

Kérdés persze, hogy az olyan obligát testvérgyilkosságot mutató madárfajoknál, mint amilyen például a békászó sas, miért kettő, és miért nem eleve csak egy tojásból áll a fészekalj, ha egyszer az idősebb fióka előbb vagy utóbb mindenképpen likvidálja a fiatalabbat? A legnépszerűbb magyarázat, hogy a második fióka egyfajta „biztosíték” a szülők számára arra az esetre, ha az elsőként lerakott tojást a szülők nem tudják kikölteni vagy az első fióka valamilyen oknál fogva korán elpusztul. Egy alternatív magyarázatként szolgál az ún. „finom csibe” hipotézis, mely szerint a második fióka afféle „csalimadárként” szolgál a fészekben élő különböző vérszívó ízeltlábúak (atkák, poloskák, bolhák, stb.) számára, amelyek hajlamosabbak a kisebb, gyengébb kondíciójú fiókákat parazitálni, miáltal a nagyobb reproduktív értékkel bíró első fióka mentesülhet az ezen paraziták okozta károktól.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Infanticidiumnak vagy kölyökgyilkosságnak nevezik azt a jelenséget, amikor egy faj felnőtt egyedei közvetlen és jelentős módon hozzájárulnak a saját fajukhoz tartozó fiatal vagy még ki nem kelt/meg nem született állatok halálához¹. Ez a fakultatívnak tekintett viselkedés számos taxonban előfordul (az ízeltlábúaktól az emlősökig bezárólag), és nagyon változatos kontextusokban jelentkezhet, elkövetői pedig hímek és nőstények, ill. idegenek vagy közeli rokonok – akár saját szülők is – egyaránt lehetnek.

Az infanticidium talán legismertebb formája – és egyben a nemek közötti szexuális konfliktus egyik alapesete –, amikor a hímek a más hímektől származó kölyköket ölik meg. Ez az elkövető hím számára adaptív viselkedés, ugyanis egy kölykeit elvesztett nőstény rövidebb időn belül válik újra termékennyé, így az infanticid hím hamarabb pározhat és nemzhet vele saját utódokat. Az infanticidium ezen formája jellemző számos főemlős és rágcsáló faj mellett az oroszlánokra (Panthera leo) is, amelyek egy vagy néhány közeli rokon hímből és több, egymással általában szintén rokonságban lévő nőstényből, ill. ezek kölykeiből álló falkákat alkotnak. Amikor egy vagy több új hím veszi át a falka vezetését, ezek jellemzően végeznek az előző alomból származó kölykökkel. Az oroszlánoknál az infanticidium az egyik fő – ha nem a legfőbb – halálozási ok a fiatal állatoknál, különösen a 9 hónaposnál fiatalabb kölykök körében.

Minthogy a hímek által elkövetett infanticidium a nőstények számára jelentős fitnesz költséggel jár, számos védekezi forma alakult ki ellene, gyakran még egyazon fajon belül is. Az oroszlánoknál ilyen például, amikor a termékeny nőstények több hímmel is párzanak, így ugyanis bizonytalanabb az apaság, azaz hogy melyik utódot melyik hím nemzette. Van, hogy a nőstények elmenekülnek a kölykeikkel, ha megneszelik egy idegen hím közeledtét, de az is előfordul, hogy agresszíven a kölykeik védelmére kelnek. E tekintetben előnyös, ha a falka minél több nőstényből áll, egyrészt mivel egy nagyobb csoport éberebb, másrészt mert közös erővel könnyebben meg tudják futamítani az infanticid hajlamú hímeket. A nőstényekre emellett jellemző lehet, hogy elvonulnak az idősebb, mobilisabb kölykökkel, és nagyrészt magányosan élnek az otthonterületük perifériáján. De az is előfordul, hogy a nőstények társulnak egy hímmel (pl. egy a falkából korábban kizárt, de továbbra is annak közelében maradó hímmel) arra az időszakra, amíg a kölykök sérülékenyek, mely hím párzásért cserébe védelmet biztosít más hímek ellen ha a kölyköket nagy eséllyel ő nemzette.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A párzást követően számos állatfaj hímje hosszabb vagy rövidebb ideig együtt marad a párjával, még akkor is, ha az utódgondozásból egyébként nem veszik ki a részüket¹. Ilyenkor jellemző lehet, hogy a hímek aktívan igyekeznek a rivális hímeket a párjuktól távol tartani, esetleg egyfajta biztosítékként időlegesen eldugaszolják annak ivarnyílását. Minthogy a hímek úgy tudják a legjobban a szaporodási sikerüket (fitneszüket) növelni, ha minél több nősténnyel párzanak, és keveset vagy semmit nem járulnak hozzá az utódgondozáshoz², a hímek számára a nőstények őrzése költséget jelent, hiszen ezzel elveszítik a további párzási lehetőségeket. Ezt a költséget ugyanakkor kompenzálhatja az, hogy a nőstények őrzésével a hímek megakadályozhatják (vagy legalábbis csökkenthetik annak az esélyét), hogy a párjuk más hímekkel is pározzon³, ezáltal biztosítva a saját apaságukat.

Azt, hogy a nőstények őrzése valóban fitnesz nyereséggel járhat a hímek számára jól példázzák a Seychelle-szigeteki poszátákkal (Acrocephalus sechellensis) végzett vizsgálatok. Ezek egyikében egyes poszátafészkekbe hamis tojásokat helyeztek néhány nappal azelőtt, hogy a nőstények lerakhatták volna a saját tojásukat⁴, ami azt eredményezte, hogy a kísérleti hímek mindjárt fel is hagytak a (továbbra is termékeny) párjuk őrzésével. A kínálkozó lehetőséget kihasználva a szomszédos hímek azon nyomban meg is környékezték ezen nőstényeket, és sokukkal sikeresen párzottak is. Minél hosszabb ideig hanyagolták a kísérleti hímek a párjuk őrzését, annál nagyobb volt annak az esélye, hogy a fiókájukat egy másik hím nemzette. Egy későbbi vizsgálatban azt is kimutatták, hogy minél több hím él egy rezidens hím territóriumának közelében (azaz minél nagyobb a „felszarvazás” veszélye), a hímek annál több időt töltenek a párjuk őrzésével, és annál kevesebb időt invesztálnak a táplálékszerzésbe.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A csigaforgatók (Haematopodidae) főleg tengerpartok, lagúnák, ritkábbak édesvizű tavak, mocsarak mentén élő madarak, amelyek fő táplálékforrását – magyar nevüknek megfelelően – az iszapban rejtőző vagy a partra sodródott különböző puhatestűek (csigák, kagylók, stb.), gyűrűsférgek és rákok képezik. Az európai csigaforgató (Haematopus ostralegus) esetében kimutatták, hogy a kagylók után keresgélő madarak igyekeznek optimalizálni a táplálkozási viselkedésüket, azaz maximalizálni a kagylók elfogyasztása révén bevitt kalóriamennyiséget (mint fitnesz nyereséget) és minimalizálni a kagylók felnyitásával eltöltött időt (mint fitnesz költséget)¹.

Azt gondolhatnánk, hogy a csigaforgatók a különböző méretű kagylók közül főleg a nagyobbakat választják, ugyanis, bár a nagyméretű kagylók felnyitásához arányosan több idő szükséges, ezek fogyasztásával nyerhetik a legtöbb kalóriát. Ugyanakkor a nagyméretű kagylók felszínére sok tengeri makk is tapad, amely nagyban megnehezíti, sőt olykor lehetetlenné teszi a felnyitásukat, így a nagyméretű kagylók fogyasztásával a madarak túl sok időt vesztegetnének el. A közepes méretű, tengeri makkokkal kevésbé borított kagylók választása tehát sokkal kifizetődőbb számukra, és a madarak valóban az ebbe a mérettartományba eső kagylókat fogyasztják leginkább. 

A csigaforgatók emellett a barna színű kagylókat preferálják a feketékkel szemben, ugyanis előbbieknek alacsonyabb a víztartalma, ennek megfelelően többet tudnak belőlük elraktározni a begyükben, így hosszabb ideig keresgélhetnek táplálék után, mielőtt meg kéne állniuk emészteni, amivel szintén az adott időegység alatt bevitt kalóriamennyiséget növelhetik.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Dél-Amerika északkeleti részén őshonos szivárványos guppikra (Poecilia reticulata) erős ivari dimorfizmus jellemző; míg a hímeknél termetesebb nőstények egyszerű szürkés színűek, addig a kisebb termetű hímek testét változatos színű és méretű foltok vagy sávok díszítik – innét a faj magyar nevében a „szivárványos” jelző.

A párválasztás során a nőstények az élénk színezetű hímeket részesítik előnyben, különösen azokat, amelyeket kiterjedt narancsszínű foltok tarkítanak^1,2. A hím guppik maguk nem tudják előállítani a narancsszínért felelős fő pigment komponenst, ehhez karotinoidokban gazdag táplálékot (pl. egysejtű algákat, vízbe hulló terméseket, stb.) kell fogyasztaniuk. Azok a hímek tehát, amelyek megfelelő mennyiségben jutnak hozzá a táplálkozásuk során ezekhez a festékanyagokhoz, sokkal vonzóbbak lesznek a nőstények számára. De kérdés, hogy miért?

Minthogy a nőstény guppik is „élnek-halnak” a karotinoidokban gazdag, tápláló, bár ritkán hozzáférhető narancsszínű termésekért, amelyek alkalmanként a vízbe hullanak, lehetséges, hogy a nőstényekben a narancssárga színre való vizuális érzékenység már azelőtt kialakult a táplálkozás kontextusában, mielőtt a hímeknél ez a szín szexuális jelzéssé alakult volna. Ezt támasztja alá, hogy a nőstényeknél szoros pozitív korreláció mutatható ki a narancsszínű táplálék és a narancsszínű foltos hímek preferenciája között, azaz minél inkább jellemző, hogy a nőstények a narancsszínű táplálékot preferálják, annál inkább vonzódnak az ilyen színeket mutató hímekhez.

A jelzés fennmaradását feltehetőleg az is segíti, hogy a karotinoidokat nagyobb mennyiségben fogyasztó hím guppik nem csupán narancsosabb színűek más hímeknél, hanem az immunrendszerük is jóval hatékonyabban működik. Úgy tűnik tehát, hogy a hímek a narancsszínű foltjaikkal nem pusztán „kihasználják” a nőstények érzékszervi preferenciáját, hanem a saját egészségi állapotukat is „őszintén” jelzik számukra. Egy fitt és egészséges hím partner választása pedig a nőstények számára is előnyös lehet, hiszen ezáltal egyrészt elkerülhetik a fertőzéseket, másrészt az utódaik is örökölhetik az előnyös tulajdonságokat (pl. erős immunrendszert) az apjuktól.