Közel 400 ezer fajjal a bogarak (Coleoptera) képezik a rovarok legnépesebb csoportját, ezzel az ismert rovarfajok csaknem 40%-át, a leírt állatfajok pedig közel 25%-át téve ki¹. Bár ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden második rovarfaj bogár, továbbra is érdemes észben tartani a jól ismert – és nem véletlenül sokat idézett – szólást, miszerint „Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár!”. A poloskák (Heteroptera) és a csótányok (Blattodea) ugyanis, bár első ránézésre többé-kevésbé hasonlítanak a bogarakra, valójában eltérő leszármazási ágak képviselői, tehát nem állnak sem velük, de még egymással sem közeli rokonságban.

A bogarak a teljes átalakulású rovarok (Holometabola) közé tartoznak, vagyis a lepkék, kétszárnyúak (szúnyogok, legyek), hártyásszárnyúak (darazsak, méhek, hangyák), stb. közeli rokonai. A poloskák ezzel szemben a Holometabola testvércsoportját képező Acercaria klád tagjai, akárcsak a növénytetvek, kabócák, tetvek, stb. A csótányok pedig ismét egy másik kládba, a Holometabola + Acercaria testvércsoportját alkotó Polyneoptera kládba tartoznak, együtt a fülbemászókkal, egyenesszárnyúakkal (szöcskékkel, tücskökkel, sáskákkal), fogólábúakkal, stb.

A bogarak, poloskák és csótányok közötti látszólagos hasonlóság többek közt annak köszönhető, hogy mindhárom csoportban az elülső szárnyak a nyugalmi állapotban összehajtogatott hátulsó szárnyak védelmére módosultak, ezért azoknál erősebben szklerotizáltak². A módosulás azonban csoportonként eltérő módon ment végbe, ennek megfelelően az elülső szárnyak különböző elnevezéseket kaptak.

A bogaraknál az elülső szárnyak teljes egészükben szklerotizált, többnyire kemény szárnyfedőkké (elytra) alakultak; erre utal a Coleoptera név is, amely szó szerint „fedősszárnyúakat” jelent. A poloskák elülső szárnyai ezzel szemben ún. félfedők (hemielytra): csupán a tövi részük erősebben szklerotizált – ez a fedő (corium) –, míg a csúcsi részük a hátulsó szárnyakhoz hasonlóan hártyás – ez a hártya (membrana). Erre a sajátos szárnyfelépítésére utal a Heteroptera név is, amelynek szó szerinti jelentése „felemásszárnyúak”. A csótányoknál, ahogyan a Polyneoptera klád több más tagjánál is, az elülső szárnyak bőr- vagy pergamenszerű, átlátszatlan fedő jellegű szárnyak (tegmina), amelyek a bogarak szárnyfedőinél kevésbé szklerotizáltak, és azokkal ellentétben nyugalomban rendszerint átfedik egymást.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A világ egyik legmérgezőbb halaiként számon tartott kőhalak (Synanceia spp.) az indopacifikus régió sekély, partmenti vizeiben élő, akár 35-50 cm-esre is megnövő, lomha mozgású, lesből támadó („sit-and-wait”) ragadozók. Névadó jellegzetességük, hogy bőrük színezetének és textúrájának, valamint a rajtuk megtelepedő algáknak köszönhetően képesek szinte tökéletesen beolvadni a környező sziklák és korallok közé, ezáltal hatékonyan rejtőzve el zsákmányállataik és saját ragadozóik elől^1,2.

Védekezésük másik fontos elemét a hátúszójuk veszély esetén felmereszthető, tüskékké módosult úszósugarai alkotják, melyek mindegyike méregmiriggyel áll kapcsolatban, amely toxikus fehérjéket (pl. stonustoxin, verrucotoxin) is tartalmazó váladékot termel. Embernél a méregtüskékkel való szúrás – amely többnyire akkor fordul elő, ha valaki véletlenül rálép az aljzaton lapuló halra – rendkívül erős fájdalommal jár, továbbá lázat, légzési nehézségeket, izombénulást, görcsöket, szívelégtelenséget, súlyosabb esetben pedig akár halált is okozhat³.

A nőstény foltos hiénák (Crocuta crocuta) egyik igencsak szembetűnő anatómiai jellegzetessége, hogy a külső nemi szerveik erősen hajaznak a hímekére^1,2. A csiklójuk ugyanis jelentősen megnagyobbodott, és a hímek péniszéhez hasonló erekcióra képes („álpénisz”), míg a szeméremajkaik összenőttek, egyfajta „álherezacskót” alkotva, így nem is rendelkeznek külön hüvelynyílással. A péniszszerű csikló belsejében a húgyvezeték és az ivarjárat egyesülésével kialakuló közös húgyivarcsatorna fut, vagyis a nőstények ezen keresztül vizelnek, párzanak és szülik meg relatíve nagy méretű kölykeiket is. Nem meglepő módon a „maszkulinizált” női genitáliák jelentősen megnehezítik mind a párzást, mind a szülést. A párzás során ugyanis a hímeknek a nőstény „visszatűrt” csiklóján keresztül kell behatolniuk, mégpedig egy meglehetősen kedvezőtlen szögből, maga a szülés pedig kifejezetten fájdalmas és veszélyes procedúra, különösen az első alkalommal szülő nőstények esetében³.

Magától adódik a kérdés, hogy vajon milyen fitnesz nyereségek kompenzálhatják a nőstények költségeit, azaz milyen előnyökkel járhat a hímszerű külső nemi szerv számukra? Az egyik elképzelés szerint a női genitáliák ilyesfajta módosulása azért lehet előnyös, mert így a nőstényeknek nagyobb kontrolljuk van a megfelelő párzópartner kiválasztásában⁴. A párzás körülményessége miatt ugyanis a nőstény beleegyezése és aktív kooperációja szükséges ahhoz, hogy egy hím párosodni tudjon vele, így a más emlősöknél gyakori erőszakos párzásra a hímeknek egyáltalán nincs lehetőségük.

Egy másik elképzelés szerint az „álpénisz” szignálfunkciót tölt be, azaz az egyedek közötti kommunikációban játszik szerepet. Ehhez tudni kell, hogy a foltos hiénák nagy létszámú, hierarchikus csoportokban, ún. klánokban élnek, amelyekben – minthogy alapvetően matriarchális szerveződésűek – a hímek tipikusan alárendelt szerepet töltenek be. Amikor két klántag találkozik⁵, kölcsönösen „megvizsgálják” egymás végbél- és ivartájékát, mely „üdvözlési ceremónia” részeként az alárendelt fél az erektált péniszét vagy csiklóját is „prezentálja” a domináns egyednek, ezzel jelezve alárendelt státuszát vagy kooperációs készségét⁶. E hipotézis szerint tehát a hímszerű külső nemi szervek azért alakulhattak ki a nőstényeknél, mert ez lehetővé tette számukra, hogy a hímekhez hasonlóan igen látványosan jelezni tudják rangjukat és/vagy együttműködési szándékukat más klántagok felé.

A ma élő „modern” kétéltűeket, azaz a csupasz kétéltűeket (Lissamphibia) három csoport képviseli: a lábatlan kétéltűek (Gymnophiona), a farkos kétéltűek (Caudata) és a farkatlan kétéltűek, más néven békák (Anura)¹. Közülük a lábatlan kétéltűek tekinthetők a legősibbnek, ők alkotják a farkos és farkatlan kétéltűek monofiletikus egységének (Batrachia) testvércsoportját.

A lábatlan kétéltűek a talajba ásó életmódhoz alkalmazkodott trópusi állatok, alig több mint 200 ismert fajjal. Az ásó életmód következtében testük megnyúlt, hengeres, végtagjaik és függesztőöveik teljesen redukálódtak, koponyájuk erősen elcsontosodott, kompakt, dobhártyájuk hiányzik, bal tüdőfelük, valamint szemeik pedig csökevényesek. További sajátos jellegeik a járulékos szaglószervként szolgáló páros feji tapogatók, a kettős állkapocszáró mechanizmus, illetve a kloáka hátulsó részéből kitüremíthető párzószerv (phallodeum) a hímeknél.

A farkos kétéltűek nagyrészt az északi féltekén elterjedt állatok, amelyeknek mintegy 800 faja ismert. Közeli rokonaiktól, a békáktól eltérően farkuk kifejlett korban is megmarad, végtagjaik közel egyformák, szemükben csupán egyetlen szemlencse előrehúzó izom (m. protractor lentis) található, dobhártyájuk a lábatlan kétéltűekhez hasonlóan hiányzik, és gyakori, hogy a lárvakori jellegek egy részét (így pl. a külső kopoltyúkat) felnőttkorban is megőrzik.

A békák alkotják a csupasz kétéltűek legfajgazdagabb (>7900 faj) és legszélesebb elterjedésű csoportját. Főbb jellegzetességeik közé tartozik, hogy testük zömök, farok nélküli, hátulsó lábaik erős ugrólábakká módosultak, az alkar és lábszár csontjai, valamint a keresztcsont mögötti csigolyáik összeolvadtak, valamint fogakat csak a felső állkapcsukon viselnek. A lábatlan és farkos kétéltűekkel szemben megőrizték dobhártyájukat, és velük ellentétben „valódi”, hangszalagos hangadásra is képesek, amelyhez hangerősítőként egy vagy két hanghólyagot használhatnak.

Az igencsak beszédes tudományos névvel rendelkező, Izraelben őshonos Harpactea sadistica egy apró termetű fojtópókfaj (Dysderidae), és jelenleg az egyetlen ismert csáprágós, amelyre ún. traumatikus inszemináció jellemző¹. Ez a megtermékenyítésnek az a sajátos módja, amikor a hím nem „hagyományosan”, a nőstény ivarnyílásán keresztül juttatja be hímivarsejtjeit, hanem a nőstény testfalát párzószervével átfúrva fecskendezi be azokat. Ezzel a bizarr, de hatékony taktikával a hím biztosíthatja, hogy ő legyen a „befutó”, vagyis a leendő utódok apja.

A párzás során a hím H. sadistica elülső lábaival megtapogatja és megragadja a nőstényt, majd csáprágóival megmarja, feltehetőleg mérget is juttatva a testébe. Ezután igyekszik úgy helyezkedni, hogy hozzáférjen a nőstény utótestének hasi oldalához, majd a tűszerű hímtaggal (embolus) rendelkező tapogatólábaival – amelyek a hím pókoknál a hímivarsejtek tárolására és átadására szolgáló párzószervvé módosultak – felváltva többször megszúrja a nőstény testét, és az így keletkezett sebekbe fecskendezi a hímivarsejtjeit. A hemolimfába kerülő hímivarsejtek így a raktározásukra szolgáló ondótartályok (spermathecae) kikerülésével – amelyek ezen pókfaj nőstényeinél erősen redukáltak – egyenesen a petefészkekig jutnak, ahol végbemegy a megtermékenyítés.

Bár a traumatikus inszemináción átesett nőstények testén jól látszanak a hím csáprágói és tapogatólábai által okozott sebek, a megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy a nőstények nem szenvednek komolyabb károkat ezektől a „légyottoktól”.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Ha megkérnénk tíz embert, hogy soroljanak fel öt állatot, a többségük jó eséllyel nagyrészt vagy kizárólag gerinceseket (főleg emlősöket és madarakat) mondana. Pedig, mint arról az előző bejegyzésben már szó esett, a gerincesek mindössze 5%-át teszik ki a Földön élő állatfajoknak, míg mondjuk az ízeltlábúak közé az ismert fajok 75%-a(!) tartozik¹. Ennek ellenére a gerincesek mégis aránytalanul nagyobb figyelmet kapnak a közéletben, a médiában és a tudományos kutatásokban egyaránt^2,3.

Például nézzük meg 2025 legjobb természetfotóit. A 32, valamilyen állatot ábrázoló fotó közül 26-on láthatók gerincesek (döntő többségében emlősök és madarak), ötön rovarok, egyetlen képen pedig egy zsákállat (81% vs. 19%). Még szerencse, hogy az állatvilág 95%-a olyan „kivételes” kegyben részesült, hogy fenn van számukra tartva egy külön kategória („gerinctelenek”), máskülönben a gerincesek – amelyeknek érdekes módon három külön kategória is kijárt – csak még jobban túl lennének reprezentálva. Vagy nézzük meg mondjuk az Animal Behaviour című, egy az állatok viselkedésével foglalkozó tudományos folyóirat e havi számát. A 23 saját kutatáson alapuló cikkből 17 szól gerincesekről (kizárólag emlősökről vagy madarakról), és csupán hat más állatokról, közülük négy rovarokról, kettő pedig rákokról (74% vs. 26%).

Kérdés, hogy mi az oka ennek?

Ez egyrészt annak a régi világképnek az öröksége, amely az élővilág tagjait egyetlen fejlődési sorba rendezi, a gerincesekkel – és persze magával az emberrel – a képzeletbeli hierarchia csúcsán (ld. előző bejegyzés). Nem véletlen tehát, hogy az emberek többsége még ma is hajlamos a gerinceseket – különösen az emlősöket – „fejlettebbnek”, „különlegesebbnek” tekinteni, míg a többi állatot gyakran egyszerű, „fejletlen”, értelem- és érzelem nélküli robotokként képzelik el. Másrészt a gerincesek nagyobb termetükből fakadóan látványosabb állatok, ami sokak szemében karizmatikussá teszi őket. A média pedig imádja az ilyen fajokat. Egy fehérfejű rétisasból vagy óriáspandából emiatt sokkal könnyebben lesz „Insta-sztár”, mint mondjuk egy kagylóból vagy egy ászkarákból, így a figyelem csak még jobban a gerincesek felé terelődik.

Harmadrészt, minthogy mi magunk is a gerincesek közé tartozunk, a megjelenésük és viselkedésük ismerősként hat számunkra, így sokkal közelebb érezzük őket magunkhoz, és könnyebben is tudunk azonosulni velük – különösen a többi emlőssel⁴. Negyedrészt a meséinkben, közmondásainkban, szimbólumainkban, stb. szinte mindig gerincesek jelennek meg – gyakran emberi tulajdonságokkal felruházva (pl. „ravasz róka”, „gyáva nyúl”, „bölcs bagoly”, stb.), ami gyerekkorunktól kezdve erősíti azt a (téves) benyomást, hogy az ʻállatʼ = ʻgerinces állatʼ. Ötödrészt, mivel jellemzően gerinceseket tartunk haszonállatként vagy házikedvencként, a legtöbb ember személyes tapasztalata is hozzájuk kötődik. Ráadásul hatalmas iparágak épülnek rájuk, ami szintén tovább erősíti a gerinces-központúságot a közgondolkodásban.

No de mi a helyzet a többi állattal? A gyűrűsférgeket, puhatestűeket, ízeltlábúakat, fonálférgeket, stb. elképesztően nagy változatosság jellemzi, ökológiai jelentőségük pedig óriási⁵, mégis alig jelennek meg a köztudatban, és a kutatásokban is erősen alulreprezentáltak⁶. Ennek oka részben az, hogy kicsik és gyakran rejtett életmódot folytatnak, így kevésbé látványosak, ezért sokak szemében jelentéktelennek tűnnek; részben az, hogy a mindennapjainkban és a kultúránkban ritkán találkozunk velük, és ha igen, akkor gyakran épp a kellemetlennek tartott képviselőikkel (pl. csípőszúnyogok, legyek, poloskák, csótányok, kullancsok, meztelen csigák, stb.); részben pedig az, hogy kevesebbet tudunk róluk, testfelépítésük és viselkedésük pedig annyira eltér a miénktől, hogy sokakban idegenkedést, sőt gyakran undort vagy félelmet váltanak ki – amit tovább erősítenek az olyan összemosó, pejoratív „címkék” is, mint a ʻgerinctelenekʼ, ʻcsúszómászókʼ, ʻférgekʼ, ʻbogarakʼ, stb.

De mit lehet tenni mindez ellen? Több kutatás is kimutatta, hogy a „gerinctelenekkel” szemben érzett ellenszenv már egészen korán, óvodáskorban kialakul. Emiatt nem csupán a szülőkre, hanem a pedagógusokra is nagy felelősség hárul, hiszen ők azok, akik elsőként vezetik be a gyerekeket a természet világába. A gond azonban az, hogy mint azt egy norvég–olasz vizsgálat kimutatta, a tanárok jelentős része is negatív attitűddel viszonyul ezekhez az állatokhoz, és ez különösen igaz a nőkre, ami azért is aggasztó, mivel az alapoktatásban a nők jellemzően létszámfölényben vannak⁷. Ezt a negatív hozzáállást pedig a gyerekek nagyon gyorsan magukévá teszik.

A közvetlen tapasztalat azonban látványosan képes oldani ezeket a berögzüléseket, legalábbis gyerekkorban. Azokban az általános iskolákban például, ahol a gyerekeket rendszeresen kiviszik a természetbe, hogy akár csak megfigyeljék, mi él a fűcsomók között, egészen más kép alakul ki bennük a nem gerinces állatokról. A személyes találkozás megtöri a távolságot, és segít felismerni, hogy ezek az élőlények ugyanúgy a természet részei, mint az emlősök vagy a madarak – csak éppen kisebbek, és másképp működnek. Ha tehát változást szeretnénk, itt érdemes kezdeni: abban, hogy a következő generáció tagjai ne félelemmel, hanem kíváncsisággal és nyitottsággal forduljanak az állatvilág legnépesebb és talán legkülönösebb képviselői felé.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Ha van még egy biológiai terminus a fajfenntartáson kívül, amitől garantáltan agyfaszt kapok, az kétségkívül a gerinctelenek. De mi is a baj ezzel a kifejezéssel?

Egyrészt. A „gerinctelenek” mint taxon egy olyan kor maradványa¹, amikor még a természettudományokat is az alá- és fölérendelésekben való gondolkodás hatotta át. Ennek megfelelően a különböző állatcsoportokat is a „fejlettségük” alapján rangsorolták a „legegyszerűbbektől” a „legfejlettebbekig” – természetesen a gerinceseket helyezve a hierarchia csúcsára. Ez a szemlélet szülte azt a – sokak fejében a mai napig élő – elképzelést, miszerint a gerincesek a nagybetűs állatok: a sztenderd, az etalon, amelyekhez minden más állatot mérni lehet. A többiek meg csak... hát, gerinctelenek. Amelyek a gerinceseknél „fejletlenebbek”, „alacsonyabb rendűek”², és amelyeket cakkumpakk be lehet suvasztani egyetlen taxonba, mintha valami lényegtelen, elhanyagolható csoportról lenne szó. Csakhogy az állatvilág „gerinctelenekre” és gerincesekre való felosztása hamis dichotómia, mint ahogyan a hagyományos, hierarchiára épülő szemlélet is alapvetően téves.

Az evolúció nem egyenlő a „fejlődéssel”, hiszen az nem szükségszerűen összetettebb, hanem egyszerűen jobb adaptációkkal rendelkező fajok kialakulásához vezet. Sok esetben éppen az egyszerűsödés, azaz a komplexitás csökkenése bizonyul adaptívnak az adott környezetben³. Az evolúciós változások ráadásul nem egyetlen tengely mentén történnek – nem úgy, mint ahogy a létra fokai követik egymást. A miriádnyi leszármazási vonal egymáshoz való viszonyát sokkal inkább egy hatalmas, ágas-bogas faként kell elképzelnünk. Az alá- és fölérendelésekben való gondolkodásmódból fakad az a téves elképzelés is, hogy egyes fajok szükségszerűen „fejlettebbek”, „magasabb rendűek” másoknál. Valójában minden fajra ősi és levezetett jellegek sajátos kombinációja jellemző, ráadásul mindegyikükre más-más szelekciós nyomások hatnak, és azoknak megfelelően változnak. Az „x faj fejlettebb-e y fajnál” típusú összehasonlítgatásoknak tehát körülbelül annyi értelmük van, mintha azon vitatkoznánk, hogy a rántott hús vagy a csokitorta a finomabb étel-e.

Másrészt. Az ún. „gerinctelenek” közé több mint 1,5 millió faj tartozik – az ismert állatfajok 95%-a⁴! Olyan változatos csoportok, mint például a szivacsok, csalánozók, laposférgek, gyűrűsférgek, puhatestűek, fonálférgek, ízeltlábúak, tüskésbőrűek vagy a zsákállatok. A gerincesek ezzel szemben alig több mint 5%-át teszik ki csupán az állatoknak. Egyetlen szóval elintézni tehát azt a hihetetlen sokféleséget, amit a „gerinctelenek” képviselnek, minimum pofátlanság. Ha van olyan állatcsoport, amelyet népessége és sokszínűsége miatt ki lehetne emelni a többi közül, az biztosan nem a gerincesek, hanem sokkal inkább az ízeltlábúak lennének.

Harmadrészt. A „gerinctelenek” nem alkotnak természetes, monofiletikus egységet, tekintve, hogy maguk a gerincesek a „gerinctelenek” egyik csoportjából származtak le. A „gerincteleneknek” tehát van egy olyan ága – nevezetesen a zsákállatok (Tunicata) –, amely közelebb áll a gerincesekhez, mint a többi „gerinctelenhez”. Ez pedig a „gerincteleneket” parafiletikussá teszi. A nem monofiletikus (para- vagy polifiletikus) taxonokonak pedig nincs helyük – vagy legalábbis nem szabadna, hogy helyük legyen – a modern rendszertanban, mert nem tükrözik jól, vagy egyenesen tévesen tükrözik a valós leszármazási viszonyokat⁵.

Valamely jelleg elsődleges hiányát eleve teljességgel értelmetlen a rendszerezésben felhasználni. Ennyi erővel vehetnénk az ízeltlábúakat, és elnevezhetnénk az összes többi állatot „ízeltlábúatlanoknak”. Vagy a rovarokon, madarakon és denevéreken mint valódi repülésre képes állatokon kívül a többi állatfajt besorolhatnánk a „röpképtelen állatok” közé. Ezen taxonoknak („ízeltlábúatlanok”, „röpképtelen állatok”) pont annyi értelme lenne, mint a „gerincteleneknek”. Semennyi. Ugyanúgy önkényes alapon létrehozott, puszta gyűjtőtaxonok lennének, nem többek.

Természetesen merőben más lenne a helyzet, ha a gerincoszlop hozzátartozna az állatok közös alapszabásához, azaz az állatok közös őse is rendelkezett volna gerincoszloppal. (Nyilván nem ez a helyzet.) Ez esetben ez azt jelentené, hogy a gerincesek megőrizték volna ezt az ősi bélyeget, míg az összes többi leszármazási ág tagjai másodlagosan elvesztették volna azt. Ekkor, és csak ekkor kapna értelmet a „gerinctelen” kifejezés, hiszen ez esetben a gerincoszlop hiánya ezen állatok közös leszármaztatott jellege lenne, és mint ilyet már fel lehetne használni a rendszerezésben.

Sajnos a fentiek ellenére a gerinctelenek kifejezés használatban maradt – nemcsak szélesebb, de (horribile dictu!) tudományos körökben is –, és ez nagy bánatomra valószínűleg így is fog maradni. Kétségkívül praktikus, ha egy biológus azt mondhatja: ő kérem szépen tengeri gerinctelenekkel foglalkozik. Nem kell magyaráznia, hogy ez mondjuk tengeri csigákat és rákokat jelent. De kérdés, hogy valóban érdemes-e puszta kényelemből tovább dédelgetni egy olyan avítt fogalmat, ami ennyire torz képest fest nemcsak az állatvilágról, de magáról az evolúcióról is?

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Szűkebb értelemben az élősködők (paraziták) olyan szervezetek, amelyek amellett, hogy csökkentik a gazdájuk szaporodási sikerét (fitneszét)¹, életciklusuk legalább egy részét egyetlen gazdaegyeden vagy gazdaegyedben élik le². Az viszont már, hogy egy élősködő hogyan és mivel táplálkozik, a definíció szempontjából nem lényeges. Vannak élősködők, amelyek vért vagy szövetnedveket szívogatnak (pl. szívótetvek, bolhák), mások a gazda hámsejtjeivel és/vagy mirigyváladékaival táplálkoznak (pl. rühatkák, fonalascsápú tetvek), megint mások pedig a gazda béltartalmát, azaz előemésztett tápanyagait fogyasztják (pl. galandférgek, buzogányfejű férgek).

Az olyan vérrel táplálkozó (hematofág) állatok, mint például a csípőszúnyogok, böglyök, a vérszívó piócák többsége vagy a vérszopó denevérek ugyanakkor a fenti definíció szerint nem minősülnek valódi élősködőknek. A táplálékul szolgáló állattal ugyanis nem tartósan, hanem csupán rövid ideig lépnek kapcsolatba, és nem egyetlen, hanem számos gazdaegyedből táplálkoznak életük során. Ezeket az állatokat ezért ma már a legtöbben a mikropredátorok közé sorolják.

A mikropredátorok a tipikus ragadozóktól abban különböznek, hogy – mint arra a nevük is utal – a zsákmányuknál rendszerint jóval kisebb termetűek, magát a zsákmányállatot pedig nem ölik meg, hanem csupán annak egy kis részét fogyasztják el, tipikusan néhány csepp vérét vagy más szövetdarabkáját. Nem vérfogyasztó mikropredátor például az afrikai Tanganyika-tóban élő, Perissodus microlepis nevű bölcsőszájú hal, amely úgy táplálkozik, hogy óvatosan megközelíti a zsákmányát, egy másik halat, majd villámgyorsan kiharap egy kis bőrdarabkát annak oldalából.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A tüskésbőrűek (Echinodermata) – azaz a tengeri liliomok, tengeri csillagok, kígyókarú csillagok, tengeri sünök és tengeri uborkák – figyelemre méltó regenerációs képességgel rendelkeznek¹. A sérült vagy elvesztett testrészeiket (karjaikat, tapadókorongjaikat, vázelemeiket, belső szerveiket, stb.) igen hatékonyan képesek pótolni. Ez a képesség lehetővé teszi azt is, hogy egyes fajok öncsonkítással (autotómia) védekezzenek, illetve ivartalanul (aszexuálisan) szaporodjanak.

A tengeri liliomok, kígyókarú csillagok és egyes tengeri csillagok például veszély esetén gyakran ledobják egy vagy több karjukat, így terelve el a ragadozó figyelmét, majd később újranövesztik az elvesztett testrészeket. Bár a levált karok a legtöbb fajnál hamar elpusztulnak, a Linckia génuszba tartozó tengeri csillagok képesek arra, hogy egyetlen karból egy teljes egyedet hozzanak létre.

Egyes tengeri uborkák (pl. a Synapta fajok) veszély esetén két vagy több darabra esnek szét, majd a feji vég felé eső darab regenerálja a test többi részét. Más fajok ingerlés hatására a szó szoros értelmében „kizsigerelik” magukat: a belső szerveik egy részét (bélcsatornát, tüdőfát, ivarmirigyeket, stb.) kilökik, majd később pótolják őket. A Holothuriidae családba tartozó fajok némelyikének Cuvier-csöveknek nevezett, toxint tartalmazó szervei kifejezetten a védekezést szolgálják; ezeket a végbélnyílásukon keresztül lökik ki a támadó irányába, majd néhány hét alatt regenerálják őket.

Bár az öncsonkítás elsődlegesen a védekezést szolgálja, a fentebb említett Linckia fajok néha kifejezetten szaporodási céllal válnak meg saját karjaiktól. Hasonló ivartalan szaporodási forma más tengeri csillagoknál és a kígyókarú csillagoknál is előfordul, jellemzően az ivarérés előtt álló fiatal állatoknál. Ilyenkor a szaporodó egyedek egyszerűen kettéhasadnak, majd ezután mindkét fél egy teljes állattá egészül ki. Kettéhasadással történő ivartalan szaporodás egyes tengeri uborkákra is jellemző, bár a folyamat náluk kevéssé ismert.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A medinaféreg (Dracunculus medinensis) egy ma már szinte kizárólag a szubszaharai Afrika egyes részein előforduló¹, közvetett (indirekt) fejlődési ciklussal rendelkező parazita fonálféreg (Nematoda)². Köztigazdái kandicsrákok (Cyclops spp.), amelyek kezeletlen ivóvíz fogyasztásával juthatnak be az ember szervezetébe. A megemésztett rákokból kiszabaduló, már két vedlésen átesett (3. stádiumú) lárvák átfúrják a vékonybelet, majd a hasüregbe jutnak, ahol kifejlődnek és párzanak.

A párzást követően a megtermékenyített nőstények – amelyek testhossza akár az 1 m-t is meghaladhatja³ – a bőr alatti kötőszöveteken keresztül a vízzel potenciálisan érintkező testrészek, főleg az alsó végtagok felé vándorolnak, ahol a bőrfelszín közelében égő fájdalommal járó hólyagot (bulla) hoznak létre⁴. Ez, ha vízzel érintkezik felpattan, és az előbukkanó nőstény felszakadó méhéből⁵ naponta akár fél millió 1. stádiumú lárva is a külvilágba kerülhet. Ezek fertőzik meg aztán a kandicsrák köztigazdákat.

A fertőzés tradicionális kezelési módja, hogy a nyílt sebből kitüremkedő nőstény elülső testvégét óvatosan megfogják, majd egy kis pálcára tekerik, és azt naponta tovább csavarva fokozatosan távolítják el az állatot a bőrből, ügyelve arra, hogy nehogy a sebbe szakadjon. Ez a folyamat hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. Egyes elképzelések szerint a gyógyítás fő szimbóluma is ebből az ősi praktikából ered, vagyis a botra tekeredő kígyó, Aszklépiosz, a gyógyítás görög-római istenének attribútuma, valójában egy pálcára feltekert medinaféreg lenne.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)