Edward L. Thorndike (1874-1949), amerikai pszichológus nevéhez köthetők az első gondosan ellenőrzött összehasonlító állatpszichológiai kísérletek¹. Vizsgálataihoz Thorndike ún. problémadobozokat („puzzle boxes”) készített, amelyek lényegében kisméretű, csapóajtóval, ill. az ezt nyitó egyszerű szerkezettel ellátott ketrecek voltak. Egy ilyenbe került a kísérleti alanyul szolgáló éhes macska², kívülre pedig az állat motiválására szolgáló, jól látható helyre lerakott táplálék. A feladat egyszerű volt, a macskának rá kellett jönnie a „probléma” megoldására, azaz arra, hogy a doboz csapóajtaját egy speciális mozdulatsorral, például egy emelőkar lenyomásával vagy egy fogantyú megrántásával tudja kinyitni.

Amikor Thorndike először helyezett egy macskát a problémadobozba, az hevesen próbált kiszabadulni a kényszerfogságból. Ennek során egyszer eljött a pillanat, amikor a macska véletlenül működésbe hozta a csapóajtó nyitószerkezetét, így a dobozból kijutva elfogyaszthatta a táplálékot mint „jutalmat”. Thorndike ezután visszahelyezte az állatot a dobozba, és megismételte a kísérletet. Majd újra és újra és újra. Minden újabb kísérletnél a macska valamivel gyorsabban találta meg a szabadulás útját – a legvégén már szinte azonnal –, vagyis tanult a tapasztalataiból.

Thorndike általános következtetése a korabeli általános vélekedéssel szemben az volt, hogy az állatok tanulásának nincs köze a tudatos mérlegeléshez, hanem az egyszerű próba-szerencse („trial and error”³) jellegű viselkedések eredménye. Thorndike később ezen kísérletek alapján fogalmazta meg híres hatástörvényét („law of effetct”), mely szerint a kielégítő, azaz pozitív következményekkel járó viselkedések nagyobb valószínűséggel, míg nem kielégítő, azaz negatív következményekkel járó viselkedések kisebb valószínűséggel ismétlődnek meg az adott helyzetben.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)