A ragadozók megtévesztése egy valamilyen szempontból veszélyes és/vagy rosszízű állat valamely jellegének (színezetének, alakjának, szagának, viselkedésének, stb.) utánzásával – miközben maga az utánzó „ártalmatlan” – bevett stratégiának számít az állatvilágban, mely jelenséget Henry W. Bates, a 19. században élt brit természettudós után Bates-féle mimikrinek nevezik¹. Így például a redősszárnyú darazsakat (Vespidae) mint modellfajokat – amelyek feltűnő, kontrasztos (sárga-fekete, vörös-fekete, stb.) színezetükkel jelzik a ragadozók számára, hogy mérgezőek^2,3 – számos más, egyébként veszélytelen rovar mimikrizálja, ilyenek pl. a zengőlegyek (Syrphidae), üvegszárnyú lepkék (Sesiidae), darázscincérek (Clytini), számos ülőpotrohú darázs (Symphyta), egyes púposkabócák (Membracidae), fogólábú fátyolkák (Mantispidae), lószúnyogok (Tipulidae), stb.

A Bates-féle mimikri akkor a leghatékonyabb, ha (1) az utánzó fajok nagymértékben hasonlítanak a modellül szolgáló veszélyes és/vagy rosszízű fajokhoz; (2) az utánzó fajok előfordulása ritkább, mint a modellfajoké (ellenkező esetben ugyanis a ragadozók gyakrabban találkoznak az utánzókkal, és gyorsan megtanulják, hogy a jelzés megtévesztő); (3) a modellfajok különösen veszélyesek (pl. nagyon mérgezőek); és/vagy (4) a ragadozók számára egyéb fogyasztható zsákmányállatok is rendelkezésre állnak.

Tekintve, hogy a modellfajok számára is előnytelen, ha az utánzó fajok túlságosan gyakoriakká válnak, felmerül a kérdés, hogy előbbiek miért nem alakítottak ki új jelzéseket az evolúciójuk során? Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy míg az utánzó fajok esetében a szelekció kedvez a mimikri hatékonyságát növelő jellegeknek, addig a modellfajok azon egyedei, amelyek a többitől különböznének, fokozottabb predációnak lennének kitéve, mivel a ragadozók nem asszociálnák a veszélyességet/rossz ízt az új jelzéssel. A Bates-féle mimikri tehát alighanem egy olyan „fegyverkezési verseny” végeredményének tudható be, amelyet az utánzó fajok „nyertek meg”.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)