A hangyák és a növényi nedveket szívogató szipókások (Hemiptera) – főleg levéltetvek (Aphidoidea), pajzstetvek (Coccoidea), ill. púposkabócák (Membracidae)  – közötti kapcsolat a kölcsönösség (mutualizmus)¹ egyik jól ismert példája. A hangyák nyeresége ezen kapcsolatokból, hogy stabil, kiadós, térben és időben viszonylag jól előrejelezhető táplálékforrásra tesznek szert a szipókások cukortartalmú ürüléke, az ún. mézharmat formájában, szipókás partnereiké pedig többek között, hogy a hangyák megvédik őket a természetes ellenségeiktől, a kompetítoraiktól, ill. az időjárás viszontagságaitól, valamint biztosítják számukra a higiéniát a mézharmatfelesleg, ill. a rajta megtelepedő gombák eltávolításával².

Az azonban, hogy a hangyák gondozzák-e a szipókásokat nagyban függ azoknak a hozzáférhetőségétől, a hangyafészektől való távolságukkal, a csoportjaik méretétől, a mézharmattermelő kapacitásuktól, az általuk termelt mézharmat minőségétől, valamint attól, hogy milyen egyéb táplálékforrások állnak a hangyák rendelkezésére, ill. milyen nagy a fehérjeigényük. A két fél kapcsolata ennek megfelelően erősen kontextusfüggő, térben és időben sok tényezőtől függően variál, így létrejötte, erőssége és kimenetele is nagy változatosságot mutat.

Amellett, hogy rendszeresen látogatják őket, számos hangyafaj készít „menedékhelyet” szipókás partnerei számára, vagy gondozza őket a saját fészkében, ekként biztosítva számukra még hatékonyabb védelmet, egyszersmind megakadályozva a szökésüket vagy a szétszéledésüket. A legszorosabb, obligát jellegű kapcsolatok esetében a hangyagazda nagymértékben függ partnerétől (és gyakran vice versa), olyannyira, hogy a kolóniaalapítás csak a szipókás megtelepítésével együtt lehet sikeres. Ilyen szoros mutualista kapcsolat jellemzi például a különböző viaszos pajzstetű (Pseudococcidae) fajokkal együtt élő juhászhangyákat (Acropyga) vagy az erdeihangyák (Dolichoderus) „nomád” életmódú tagjait, mint amilyen például a pásztorhangya (D. cuspidatus).

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)