A párzást követően számos állatfaj hímje hosszabb vagy rövidebb ideig együtt marad a párjával, még akkor is, ha az utódgondozásból egyébként nem veszik ki a részüket¹. Ilyenkor jellemző lehet, hogy a hímek aktívan igyekeznek a rivális hímeket a párjuktól távol tartani, esetleg egyfajta biztosítékként időlegesen eldugaszolják annak ivarnyílását. Minthogy a hímek úgy tudják a legjobban a szaporodási sikerüket (fitneszüket) növelni, ha minél több nősténnyel párzanak, és keveset vagy semmit nem járulnak hozzá az utódgondozáshoz², a hímek számára a nőstények őrzése költséget jelent, hiszen ezzel elveszítik a további párzási lehetőségeket. Ezt a költséget ugyanakkor kompenzálhatja az, hogy a nőstények őrzésével a hímek megakadályozhatják (vagy legalábbis csökkenthetik annak az esélyét), hogy a párjuk más hímekkel is pározzon³, ezáltal biztosítva a saját apaságukat.

Azt, hogy a nőstények őrzése valóban fitnesz nyereséggel járhat a hímek számára jól példázzák a Seychelle-szigeteki poszátákkal (Acrocephalus sechellensis) végzett vizsgálatok. Ezek egyikében egyes poszátafészkekbe hamis tojásokat helyeztek néhány nappal azelőtt, hogy a nőstények lerakhatták volna a saját tojásukat⁴, ami azt eredményezte, hogy a kísérleti hímek mindjárt fel is hagytak a (továbbra is termékeny) párjuk őrzésével. A kínálkozó lehetőséget kihasználva a szomszédos hímek azon nyomban meg is környékezték ezen nőstényeket, és sokukkal sikeresen párzottak is. Minél hosszabb ideig hanyagolták a kísérleti hímek a párjuk őrzését, annál nagyobb volt annak az esélye, hogy a fiókájukat egy másik hím nemzette. Egy későbbi vizsgálatban azt is kimutatták, hogy minél több hím él egy rezidens hím territóriumának közelében (azaz minél nagyobb a „felszarvazás” veszélye), a hímek annál több időt töltenek a párjuk őrzésével, és annál kevesebb időt invesztálnak a táplálékszerzésbe.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)