A kagylók (Bivalvia) legfőbb, névadó jellegzetessége, hogy héjuk a többi puhatestűtől eltérően két félből (< lat. bi- ‛kettő(s)’ + lat. valva ‛ajtószárny’), egy bal és egy jobb oldali teknőből áll, amelyeket a hátoldalon egy rugalmas, szalagszerű képződmény, az ún. sarokpánt (ligamentum) kapcsol össze¹. Minthogy a sarokpánt folyamatosan feszíti szét a két teknőt, azok összezárása izommunkát igényel, amiért a legtöbb kagylónál egy pár nagyméretű, rendkívül erős záróizom felelős (ld. pl. az alábbi képet).

A teknők megfelelő záródását, ill. annak megakadályozását, hogy azok elcsússzanak egymáson valamilyen külső erő hatására (pl. ha a kagylót egy másik állat próbálja elfogyasztani), a felső szegélyük belső oldalán található, zárpárkányzatnak nevezett rész kiemelkedései (fogak) biztosítják, amelyek az ellenoldali teknő megfelelő mélyedéseibe illeszkednek (ld. pl. az alábbi képet). Az ősibb csoportok tagjainál a zárpárkányzat fogazata sok apró, egyforma fogból áll (taxodont típus²), míg a levezetettebb csoportok tagjainak fogazatát jellemzően kisszámú, egymástól különböző fogak (ún. fő- és mellékfogak) alkotják (pl. heterodont, schizodont, stb. típus). Esetenként a fogazat lehet redukált (dysodont típus) vagy akár teljesen hiányozhat is (anodont típus).

Mi ebből a tanulság? Pusztán abból, hogy az emlősök (ill. általában a gerincesek) fogazatának fő funkciója a táplálék megragadása és/vagy felaprítása, még nem következik egyenesen, hogy más állatoknál a fogaknak nevezett struktúráknak bármi köze is lenne a táplálkozáshoz.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A csigák (Gastropoda) igen sajátos változáson estek át az evolúciójuk során, amelynek következtében az eredetileg kétoldali (bilaterális) szimmetriájú testük másodlagosan aszimmetrikussá vált¹. A belső szerveik nagy részét tartalmazó zsigerzacskójuk az ezt burkoló, a héj kiválasztásáért felelős köpennyel (pallium) együtt ugyanis a test hosszanti tengelyéhez képest kb. 180°-ban megcsavarodott (torzió)², amelynek eredményeként a köpenyüregük (benne a kopoltyúkkal, a szaglószervekkel, valamint az ide nyíló végbélnyílással és a kiválasztószerv pórusaival együtt) a test végéről a fej közelébe került, a hosszanti, eredetileg párhuzamos idegtörzseik átkereszteződtek (streptoneuria), a bal és jobb oldali zsigeri- és köpenyszerveik (kopoltyúk, szívpitvarok, vesécskék, ivarmirigyek, szaglószervek) pedig helyet cseréltek³.

A hátulkopoltyús csigákat (Euopisthobranchia) és tüdőscsigákat (Panpulmonata) is magába foglaló egyenesidegűeknél (Euthyneura) a torziót részleges vagy teljes visszacsavarodás (detorzió) követte – egymástól függetlenül az egyes csoportokban –, amelynek eredményeként a köpenyüreg oldalsó vagy hátulsó helyzetbe tért vissza, a keresztezettidegűség pedig megszűnt, és mint arra a csoport neve is utal, másodlagos egyenesidegűség (euthyneuria) alakult ki.

A torzió feltételezett adaptív előnyei, hogy az elülső helyzetű köpenyüregnek köszönhetően az állat könnyebben be tudja húzni a fejét a héjába, a kopoltyúihoz kevesebb felkavarodott üledék jut az aljzaton való mozgás során, ill. a szaglószervei hamarabb képesek detektálni a táplálék vagy éppen egy potenciális ragadozó szagát. Emellett az is elképzelhető, hogy a torzió következtében áthelyeződő héj jóval kiegyensúlyozottabbá vált azáltal, hogy az állat súlypontja visszakerült a test közepére, lehetővé téve a héj további növekedését és megnyúlását, egyszersmind meggátolva, hogy az állat oldalra boruljon mozgás közben.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A puhatestűeket (Mollusca), amely az ízeltlábúak (Arthropoda) után az állatvilág második legnagyobb (legfajgazdagabb) törzsét képezi, jelenleg nyolc osztályra tagolják, ezek a fejpajzsosak (Caudofoveata), csatornáshasúak (Solenogastres), maradványcsigák (Monoplacophora), cserepeshéjúak (Polyplacophora), csigák (Gastropoda), kagylók (Bivalvia), ásólábúak (Scaphopoda) és a lábasfejűek (Cephalopoda)¹. A nyolc osztály rokonsági viszonyai a mai napig tisztázatlanok, bár számos hipotézis született erre vonatkozóan (ld. az alábbi ábrát)².

Ezek közül jelenleg az Aculifera-Conchifera hipotézis (ld. a b-vel jelzett fát a fenti ábrán) a leginkább támogatott, mely szerint a puhatestűek két fő ágát a héj nélküli fejpajzsosakat és csatornáshasúakat, ill. a nyolc, négyrétegű héjlemezzel rendelkező cserepeshéjúakat magába foglaló Aculifera klád, valamint az összes többi, „valódi” (egységes, háromrétegű) héjjal rendelkező puhatestű csoportot tartalmazó Conchifera klád alkotják. Magán az Aculifera kládon belül a fejpajzsosak és csatornáshasúak monofiletikus egysége (Aplacophora) képezi a cserepeshéjúak testvércsoportját.

Egy alternatív elképzelés, az ún. Testaria hipotézis szerint a cserepeshéjúak a Conchifera testvércsoportját képezik, és ezek együtt a Testaria kládot alkotják (ld. a c-vel jelzett fát a fenti ábrán), mely tagjainak közös jellege például a reszelőnyelv (radula) és a hozzá kapcsolódó struktúrák hasonlósága. A Serialia hipotézis (ld. a d-vel jelzett fát a fenti ábrán) ezzel szemben a cserepeshéjúak maradványcsigákkal való közeli rokonságát hangsúlyozza bizonyos szerveik (pl. lábvisszahúzó izmok, kopoltyúk, stb.) sorozatos ismétlődése alapján.

A Conchifera kládon belül a helyzet ugyancsak tisztázatlan. Egy általánosabban elfogadott nézet szerint a csigák és kagylók (Pleistomollusca hipotézis), valamint a lábasfejűek és a maradványcsigák közelebbi rokonsága valószínű (ld. a b-vel jelzett fát a fenti ábrán), míg az ásólábúak filogenetikai helyzete bizonytalan. (A csigák és kagylók rokonságát a molekuláris bélyegek mellett a korai embrionális fejlődésükben való hasonlóságok is alátámasztják.) A Cyrtosoma-Diasoma hipotézis ezzel szemben a csigákat a lábasfejűekkel (Cyrtosoma), a kagylókat pedig az ásólábúakkal (Diasoma) rokonítja (ld. az a-vel jelzett fát a fenti ábrán). A Cytrosoma (vagy Visceroconcha) csoportra jellemző az elkülönült fej, a poszterior helyzetű köpenyüreg, ill. a köpeny és a héj zsigerzacskóra való korlátozódása. A Diasoma (vagy Loboconcha) csoport feltételezett közös jellegei a redukált fej, a köpeny és a héj oldalirányú kiterjedése, ill. az anterior irányban megnyúlt, ásó funkciójú láb.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A nyelesférgek (Entoprocta/Kamptozoa) apró termetű, vízben élő, helytülő (szesszilis) életmódot folytató állatok, amelyek első ránézésre leginkább a csalánozók (Cnidaria) polipalakjaira emlékeztetnek¹. Érdekességük, hogy a tapogatós-csillókoszorús állatok (Lophotrochozoa) mindkét névadó jellegzetességével rendelkeznek, azaz a különféle planktonikus szervezetekből álló táplálékukat csillós tapogatókoszorújuk (lofofóra) segítségével szűrik ki a vízből, egyedfejlődésük pedig elsődlegesen csillókoszorús (trochofóra) lárván keresztül történik.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A spirális barázdálódású állatok (Spiralia) közé tartozó tapogatós-csillókoszorús állatok (Lophotrochozoa) két fő, névadó jellegzetességét, a csillós tapogatókoszorút (lofofóra) és a csillókoszorús (trochofóra) lárvát sokan rendre összekeverik – talán azért, mert mindkettő a -fóra (< -phoros) végződést hordozza, és a magyar neveikben is van némi kis átfedés –, pedig hát...

A lofofóra (< gör. lophos ‛taréj, bóbita’ + gör. -phoros ‛hord(oz)ó’) egy speciális, a táplálékszemcsék vízből való kiszűrésére szolgáló szerv, amelyet a szájnyílás körül kör vagy patkó alakban elhelyezkedő csillós tapogatók (tentacula) alkotnak^1,2. Lofofórával rendelkeznek a csoport helytülő (szesszilis), szűrögető életmódot folytató tagjai, például a pörgekarúak (Brachiopoda) vagy a mohaállatok (Bryozoa).

A trochofóra lárva (< gör. trochos ‛kerék, gyűrű’ + gör. -phoros ‛hord(oz)ó’) ezzel szemben egy szabadon úszó, jellemzően planktotróf (azaz az átalakulása előtt is aktívan táplálkozó) lárvatípus, amelynek fő jellemzője, hogy a gömbölyded vagy körte alakú testén csillóövek (trochi) húzódnak³. Ezek a mozgásban játszanak szerepet, ill. vízörvényt keltve elősegítik a táplálékszemcsék szájnyíláshoz sodrását. Trochofóra lárvával rendelkeznek például a puhatestűek (Mollusca) és a gyűrűsférgek (Annelida).

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A közvetett fejlődésű mételyek (Trematoda: Digenea) közé tartozó vérmételyek (Schistosoma) különböző vízicsigákat (pl. Biomphalaria, Bulinus) használnak köztigazdaként, ezekben fejlődnek ki a szabadon úszó, végleges gazdát fertőzni képes lárvaalakjaik, az ún. cerkáriák¹. Ezek a köztigazdából való kirajzás után a bőrön keresztül fúrják be magukat az emlős végleges gazdába (pl. emberbe), majd a keringéssel a máj portális ereibe jutnak, és ott válnak ivaréretté. 

Az ivarérett egyedek fajtól függően a bélfodor (pl. S. mansoni, S. japonicum) vagy a húgyhólyag ereiben (pl. S. haematobium) élnek, ahol a hímek a náluknál kisebb, vékonyabb nőstényekkel tartós párokat formálnak. A nőstények által lerakott tojások a bélüregbe (pl. S. mansoni, S. japonicum) vagy a húgyhólyag és a húgyvezeték üregébe (pl. S. haematobium) jutnak, majd az ürülékkel vagy a vizelettel távoznak a végleges gazda szervezetből. (A teljes életciklus áttekintéséhez ld. az alábbi ábrát.)

A gyakran súlyos tünetekkel járó vérmételykór (schistosomiasis, bilharziasis) a malária után a második legelterjedtebb trópusi betegség, amely több mint 200 millió embert fertőz meg világszerte, és a becslések szerint 12 és 200 ezer között van a fertőzés okozta halálesetek száma.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A leghosszabb, embert is parazitáló galandféreg (Cestoda) a világszerte elterjedt széles galandféreg (Diphyllobothrium latum), amely akár 25 m-esre is megnőhet, bár a testhossza ennél általában jóval rövidebb, főleg ha többen is megtelepszenek a vékonybélben¹. Az ember vagy más halevő emlős a galandféreg másodlagos, végleges gazdát fertőzni képes lárvaalakjait, az ún. plerocerkoidokat tartalmazó nyers vagy nem jól átsütött hal köztigazda fogyasztásával fertőződik. A lárvák a vékonybelet elérve gyors növekedésnek indulnak, és kb. egy hónap alatt érik el ivarérettségüket. (A teljes életciklus áttekintéséhez ld. pl. az alábbi ábrát.)

A kifejlett alakok által okozott fertőzés sokáig tünetmentes maradhat, gyakran azonban súlyos szövődmény léphet fel, amikor ún. vészes vérszegénység (anaemia perniciosa) alakul ki a parazita által okozott B12-vitamin elvonás következtében.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A szabadon élő, csillós epidermisszel rendelkező örvényférgekből (Turbellaria) leszármaztatható, élősködő életmódra áttért, csillótlan neodermisszel rendelkező módosult kültakarójú laposférgek (Neodermata) – azaz a mételyek, csáklyásférgek és galandférgek – elsődleges lárvaalakjainak hámrétegét kevés kivételtől eltekintve még részben vagy teljes egészében csillós epidermisz alkotja, ezt azonban az átalakulásuk során levetik (ld. pl. az alábbi ábrát)¹. Ennek helyét ún. szinciciális neodermisz veszi át, amelynek jellemzője, hogy a hámsejtek sejtmagvakat tartalmazó része mélyen a bazális membrán alatt a parenchimarétegben található, a felszíni részen pedig a sejtek plazmanyúlványai csillótlan szinciciummá olvadtak össze. Ez védelmet nyújt a gazda emésztőenzimeitől, ill. immunsejtjeitől, ugyanakkor lehetővé teszi a légzési gázok, anyagcsere végtermékek, stb. transzportját a testfalon keresztül.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az állkapcsos férgecskékkel (Gnathostomulida) és kerekesférgekkel (Rotifera) közeli rokonságban álló, mikroszkopikus méretű Limnognathia maerski a Micrognathozoa törzs (vagy más rendszerekben osztály) egyetlen képviselője¹, amelyet 1994-ben írtak le a grönlandi Disko-sziget egy hideg vizű forrásából.

A faj főbb morfológiai jellegzetességei közé tartozik a test háti és oldalsó részét fedő hámrétegben található intracelluláris fehérjeváz (szkeletális lamina), a testvégi, hasi helyzetű tapadópárna, ill. a bonyolult felépítésű, 20 tagból álló állkapcsi készülék².

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ősszájúak (Protostomia) és az újszájúak (Deuterostomia) alkotják a valódi kétoldali szimmetriájú állatok (Eubilateria) két fő ágát, amelyek szétválása a molekuláris korbecslések alapján jóval a kambriumi diverzifikációt („robbanást”) megelőzően, az ediakara időszak kezdetén (kb. 630 millió évvel ezelőtt) következhetett be¹.

Az, hogy az ősszájúság vagy az újszájúság tekinthető-e ősibbnek, a mai napig vita tárgyát képezi. A tradicionális elképzelés szerint a két csoport legközelebbi közös őse az ősszájúakra jellemző egyedfejlődési utat követhette – melynek során a szájnyílás az embrión létrejövő első testnyílásából, az ún. ősszájnyílásból (blasztopórus) alakul ki² –, míg más vizsgálatok (ld. pl. Martín-Durán és mtsai. 2012) szerint az újszájú típusú egyedfejlődés – azaz amikor a szájnyílás a blasztopórustól függetlenül fejlődik, mely utóbbiból a végbélnyílás lesz – tekinthető az ősi egyedfejlődési módnak.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)