A fülbemászó (Dermaptera) nőstények gondos szülők, gyakran aktívan őrzik és tisztogatják a tojásaikat egy a talajba ásott fészekben, sőt néha még a tojásokból kikelő fiatal állatokkal is együtt maradnak, és a védelmük és tisztán tartásuk mellett gondoskodnak a megfelelő táplálásukról is¹.

Az idilli családi élet ezen fajoknál egészen addig tart, amíg az utódok el nem érik a második nimfastádiumot, azaz túl nem esnek életük második vedlésén, ezután a nőstények magukra hagyják őket, hogy új fészekaljat hozzanak létre². Ha a nimfákat ekkor kísérletesen visszahelyezzük az anyjuk mellé, a nőstények gyakran megtámadják és el is fogyasztják őket.

Egyes fajoknál ennek pont a fordítottja történik, azaz a nimfák falják fel saját anyjukat éltében vagy holtában, mielőtt elhagynák a szülői fészket, mely jelenséget matrifágiának nevezik. A kannibalizmus nem ritka a testvérek között sem, főleg a nagyobb méretű nimfák hajlamosak elfogyasztani kisebb testvéreiket, ezáltal biztosítva maguk számára a lehető legnagyobb mértékű szülői gondoskodást.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A szárnyas rovarok (Pterygota) elsődlegesen két pár hártyás szárnnyal rendelkeznek, amelyek közül az elülső pár a középtorhoz, míg a hátulsó pár az utótorhoz kapcsolódik¹. A két szárnypár repülés közben szinkron mozog, kivéve a szitakötőket (Odonata) amelyek külön-külön is képesek mozgatni a szárnyaikat (ld. pl. az alábbi videót). Számos rovarnál (pl. hártyásszárnyúak, lepkék) a két szárnypárt egy kapcsolószerkezet tartja össze repülés közben, így azok egyetlen egységként működnek, mintha csupán egyetlen pár szárnyuk lenne (ld. pl. az alábbi videót)².

Természetesen vannak olyan rovarok is, amelyek ténylegesen is csupán egyetlen pár szárnnyal rendelkeznek, így például a kétszárnyúaknál (Diptera), azaz a szúnyogoknál és a legyeknél a hátulsó szárnyak, a legyezőszárnyúak (Strepsiptera) hímjeinél pedig az elülső szárnyak ún. billérré (haltera) módosultak, amelyek a repüléskor egyensúlyozó szerepet töltenek be.

A szárnyak emellett lehetnek csökevényesek vagy akár teljesen hiányozhatnak is egyik vagy mindkét nemnél. A rövidszárnyúság vagy másodlagos szárnyatlanság a helytülő vagy félig helytülő (pl. pajzstetvek nőstényei), rejtett (pl. kéregpoloskák), talajfelszínen mozgó (pl. futóbogarak), talajlakó (pl. hangyák), vízi (pl. fenékjáró poloskák) vagy élősködő életmód (pl. bolhák) következménye egyaránt lehet. Egyes társas életmódú rovaroknak (pl. pillásszárnyú tetvek, termeszek, hangyák) szárnyas és szárnyatlan alakjai is vannak.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Hagyományosan a rákokat (Crustacea) és az előrovarokat és valódi rovarokat magába foglaló hatlábúakat (Hexapoda) külön-külön altörzsekbe sorolják, amely bár praktikus felosztás, nem tükrözi híven a két csoport tényleges rokonsági viszonyait. A hatlábúak ugyanis a rákokból származtathatók le (filogenetikai értelemben tehát az előrovarok és a valódi rovarok szárazföldi életmódra áttért rákoknak tekinthetők), ennek megfelelően a rákok a hatlábúak nélkül parafiletikusak¹.

A két csoport közeli rokonságát az összetett szemeik fiókszemeinek (ommatidiumok) szerkezetében (ti. mindegyik fiókszem négy sejtből felépülő speciális fénytörő elemet, ún. kristálykúpot tartalmaz²) és kialakulásában, valamint a központi idegrendszerük szerveződésében és egyedfejlődésében való hasonlóságok mutatják³.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A belső élősködés következtében másodlagosan erősen leegyszerűsödött féregatkák (Pentastomida) nevükkel ellentétben nem az atkák, hanem a rákok közé tartoznak, legközelebbi rokonaik a szintén élősködő életmódot folytató (és ugyancsak megtévesztő nevű) haltetvek (Branchiura)¹. A féregatkák sajátossága, hogy végleges gazdáik más, gerinceseket parazitáló rákokkal ellentétben nem halak, hanem különböző négylábú gerincesek (Vertebrata: Tetrapoda), leggyakrabban hüllők, de kétéltűekben, madarakban, ill. emlősökben (köztük emberben²) is előfordulhatnak. A kifejlett egyedek főleg a gazda tüdejében élnek, ahol nagyrészt vérrel táplálkoznak.

A nőstények által lerakott tojások vagy felköhögve a szájon át, ill. az orrváladékkal jutnak a külvilágba, vagy lenyelve a bélcsatornán keresztül ürülnek ki a gazda testéből. Ezeket rendszerint valamilyen ízeltlábú vagy gerinces köztigazda (fajtól függően) fogyasztja el, ennek különböző belső szerveiben (pl. májában, nyirokcsomóiban, stb.) fejlődnek tovább, majd tokozódnak be a tojásokból kikelő lárvák miután átfúrták magukat a bélfalon. A végleges gazda a köztigazda elfogyasztásával fertőződik, ennek légzőszervében (pl. tüdejében, légcsövében, orrgaratjában, stb.) válnak a paraziták ivaréretté.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az igen találó nevű felemáslábú rákok (Amphipoda) a rákok (Crustacea) igazi „svájci bicskái”. Az 1. torszelvényük végtagpárja a szájszervet segítő állkapcsi lábként (maxillopodium) működik, míg a további 2-8. torszelvények végtagjai közül az első két pár jellemzően a zsákmányszerzést szolgáló félollós fogóláb (gnathopodium), a fennmaradó öt pár pedig életmódtól függően járó-, ugró- vagy ásóláb¹. A potrohlábak a torlábakhoz hasonlóan szintén „felemásak”, az 1-3. pár úszó-evezőlábként, a 4-6. pár pedig tipikusan ugró-, ásó- vagy úszólábként funkcionál.

Más rákoknál (pl. ászkarákok, világítórákok) mind a tor, mind a potroh végtagjai közel egyformák alakjuk és funkciójuk tekintetében, megint másoknál (pl. kagylósrákok, levéllábú rákok, evezőlábú rákok, stb.) pedig csak a torszelvények hordoznak végtagokat, a potroh teljesen végtagnélküli.

És vannak olyan rákok is (pl. féregatkák, élősdi kacslábú rákok), amelyeknek végtagjai teljesen hiányoznak, sőt, testük a belső élősködő életmód következtében olyan nagymértékben módosult, hogy rák (vagy egyáltalán ízeltlábú) mivoltukat csupán az egyedfejlődésük során megjelenő lárvastádiumaik mutatják.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ízeltlábúak (Arthropoda) legősibb, elsőként divergálódó ágát képező csáprágósok (Chelicerata) speciális, végtag eredetű szájszerve az előtestük (prosoma) részét képező első¹ testszelvényükön található páros csáprágó (chelicera), amely ősileg három ízből áll, és elsődlegesen ollós típusú² (pl. kaszáspókok, álskorpiók, skorpiók), de végződhet karomban is (pl. ostorlábúak, ostorfarkúak, pókok)³.

A csáprágó szó hallatán (vagy olvastán) sokakban akaratlanul is az a téves képzet alakulhat ki, hogy az a csápok és rágók összeolvadásából jött létre, ez azonban nem így van. A csáprágó és a kizárólag a többi ízeltlábúra – azaz a rágóval rendelkező ízeltlábúakra (Mandibulata), nevezetesen a soklábúakra, rákokra és hatlábúakra – jellemző csáp (antenna) és rágó (mandibula) között tehát nem kell párhuzamot vonni azon kívül, hogy mindegyik végtag eredetű, és mint végtagok a csáprágó és a rágóval rendelkező ízeltlábúak első (vagy egyetlen) pár csápja egymással homológnak tekinthető (ld. az alábbi ábrát)⁴.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ízeltlábúak (Arthropoda) a kambrium időszak óta, azaz mintegy félmilliárd éve az állatvilág legdiverzebb, legnagyobb abundanciával rendelkező csoportját képezik¹. Jelenleg több mint 1,3 millió recens fajuk ismert (amellyel a Földön ma élő állatfajok csaknem 80%-át teszik ki), az eddig leírt kihalt (fosszilis) fajaik száma pedig meghaladja a 45 ezret².

A törzs legnagyobb fajszámú, több mint 1 millió recens és 17 ezer fosszilis fajt tartalmazó altörzsét az előrovarokat és valódi rovarokat magába foglaló hatlábúak (Hexapoda) képezik. A második legnépesebb ízeltlábú altörzs a skorpiókat, pókokat, atkákat, stb. magába foglaló csáprágósoké (Chelicerata), közel 116 ezer recens és több mint 2200 fosszilis fajjal. Harmadikként jönnek a rákok (Crustacea), több mint 73 ezer recens és 5400 fosszilis fajjal, míg a törzs legkisebb, kb. 12 ezer recens és 11 fosszilis fajt tartalmazó altörzsét a százlábúakat, ikerszelvényeseket, stb. magába foglaló soklábúak (Myriapoda) alkotják.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az igen apró, mikroszkopikus méretű medveállatkák (Tardigrada) talán legismertebb tulajdonsága, hogy kedvezőtlen körülmények között (pl. szárazság vagy hideg esetén) képesek egy extrém nyugvó (ún. kriptobiotikus) állapotba kerülni, melynek során fejüket és csonklábacskáikat behúzzák, testük víztartalmának több mint 95%-át leadják, miközben testtérfogatuk 85-90%-al lecsökken, életműködéseik pedig csaknem teljesen felfüggesztődnek¹.

A kriptobiózis állapotában a medveállatkák rendkívül ellenállóak, elviselik például az extrém alacsony hőmérsékletet, a rendkívül magas nyomást, a teljes oxigénhiányt, az erős ionizáló sugárzást, a légüres teret (beleértve az űr vákuumát) vagy a különböző toxikus anyagokat, és akár évtizedekkel is képesek kitolni az amúgy rövidke, átlagosan mindössze néhány hónapos élethosszukat.

A fonálférgek (Nematoda) törzsébe tartozó, főleg a hideg és mérsékelt övön elterjedt hegyesfarkú bélgiliszta vagy cérnagiliszta¹ (Enterobius vermicularis) az ember leggyakoribb endoparazita férgeinek egyike². A kifejlett egyedek a gazda vak- és vastagbelében élnek, ahol baktériumokkal és bélsárral táplálkoznak. A párzást követően a 8-13 mm-es nőstények az éjszaka folyamán a végbélnyíláshoz vándorolnak, és az azt körülvevő redőkbe rakják le tojásaikat. Ez kellemetlen viszketést okoz, ami lehetőséget biztosít a tojásoknak arra, hogy vakarózás közben a gazda kezére jussanak.

Az újabb fertőzés (vagy visszafertőzés) a kezekre (ujjakra, körmök alá), ill. a környezetbe (ruházatra, ágyneműre, élelmiszerekre, levegőbe, stb.) kerülő tojások lenyelésével vagy belélegzésével történik. A lenyelt vagy belélegzett tojásokból a lárvák a gyomor-patkóbél tájékán kelnek ki, majd a vastagbélbe vándorolva érik el teljes fejlettségüket. A cérnagiliszta fertőzés (enterobiasis, oxyuriasis) bármely életkorban előfordulhat, de különösen gyermekkorban, gyermekközösségekben gyakori.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Ha ránézünk szegény farkosférgekre (ld. pl. az alábbi képeket) talán nem csodálkozunk el azon, hogy angol nyelvterületen miért nevezik őket „péniszférgeknek”, vagy hogy tudományos nevüket (Priapulida) miért a túlméretezett hímtaggal rendelkező görög-római termékenységisten, Priaposz (Priapusz) után kapták¹.

A vedlőállatok (Ecdysozoa) közé tartozó farkosférgek igen ősi állatok, legkorábbi fosszilis képviselőik már a késő-középső kambrium kori (kb. 508 millió éves) Burgess-pala formációból is ismertek. Magyar nevük a Priapulidae család képviselőire (pl. Priapulus caudatus) jellemző fürtös, lebenyes szerkezetű farokfüggelékre utal, amely feltehetőleg légzőszervként szolgál.

Falloszszerű fajokból egyébként a gyűrűsférgek (Annelida) törzsén belül sincs hiány, ilyenek a fecskendőférgek (Sipunculida) vagy egyes ormányosférgek (Echiuridae) is, mint például a „péniszhalnak” becézett Urechis unicinctus, amelyet Koreában gaebul néven ínyencségként fogyasztanak².

(A mémek eredetéről itt és itt olvashatsz.)