A kagylók (Bivalvia) legfőbb, névadó jellegzetessége, hogy héjuk a többi puhatestűtől eltérően két félből (< lat. bi- ‛kettő(s)’ + lat. valva ‛ajtószárny’), egy bal és egy jobb oldali teknőből áll, amelyeket a hátoldalon egy rugalmas, szalagszerű képződmény, az ún. sarokpánt (ligamentum) kapcsol össze¹. Minthogy a sarokpánt folyamatosan feszíti szét a két teknőt, azok összezárása izommunkát igényel, amiért a legtöbb kagylónál egy pár nagyméretű, rendkívül erős záróizom felelős (ld. pl. az alábbi képet).

A teknők megfelelő záródását, ill. annak megakadályozását, hogy azok elcsússzanak egymáson valamilyen külső erő hatására (pl. ha a kagylót egy másik állat próbálja elfogyasztani), a felső szegélyük belső oldalán található, zárpárkányzatnak nevezett rész kiemelkedései (fogak) biztosítják, amelyek az ellenoldali teknő megfelelő mélyedéseibe illeszkednek (ld. pl. az alábbi képet). Az ősibb csoportok tagjainál a zárpárkányzat fogazata sok apró, egyforma fogból áll (taxodont típus²), míg a levezetettebb csoportok tagjainak fogazatát jellemzően kisszámú, egymástól különböző fogak (ún. fő- és mellékfogak) alkotják (pl. heterodont, schizodont, stb. típus). Esetenként a fogazat lehet redukált (dysodont típus) vagy akár teljesen hiányozhat is (anodont típus).

Mi ebből a tanulság? Pusztán abból, hogy az emlősök (ill. általában a gerincesek) fogazatának fő funkciója a táplálék megragadása és/vagy felaprítása, még nem következik egyenesen, hogy más állatoknál a fogaknak nevezett struktúráknak bármi köze is lenne a táplálkozáshoz.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)