Az Amphiesmenoptera a teljes átalakulású (holometabol) rovarok két recens csoportját, a tegzeseket (Trichoptera) és a lepkéket (Lepidoptera) foglalja magába, amelyek egymás testvércsoportját alkotják a kládon belül¹. A klád tagjainak főbb jellemzői közé tartozik, hogy szárnyaikat szőrök (setae) vagy az ezek módosulataiként létrejött pikkelyek borítják (< gör. amphiesma ‛öltözet’ + gör. pteryx ‛szárny’), valamint hogy más rovarokkal ellentétben náluk nem a hímek, hanem a nőstények rendelkeznek különböző (ZW) ivari kromoszómákkal.

Míg a tegzesek többnyire barnásak, néha sárgásak vagy szürkések, esetleg feketék, addig a lepkék rendkívül változatos színezetűek lehetnek, köszönhetően a változatos és bonyolult színmintázatok kialakítását lehetővé tévő szárnypikkelyzetüknek. Sok lepke nagyon jól idomul a környezetéhez úgy, hogy annak színét, mintázatát felveszi, esetleg valamilyen környezetében található tárgyat (pl. száraz falevelet, letört faágat) vagy más, rosszízű/mérgező vagy nagyobb méretű állatot utánoz. A rosszízű/mérgező, ill. az ilyen lepkéket mimikrizáló fajok jellemzően élénk, riasztó (aposzematikus) színezettel rendelkeznek, ezáltal hívva fel a ragadozók figyelmét.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A rovarok rágójának (mandibula) „leállkapcsozása” egy bosszantó rendszerességgel előforduló baki a dokumentumfilmek feliratában/szinkronjában. Ennek oka alighanem az lehet, hogy angol eredetiben rendszerint a kissé pongyola jaw szót használják a rágókra (a precízebb mandible helyett), amit aztán a feliratkészítők/szinkronfordítók értelemszerűen állkapocsnak fordítanak át (vagy néha – horribile dictu – csáprágónak), a szakmai lektorok (már ha egyáltalán vannak) pedig úgy tűnik e fölött simán átsiklanak. És hogy miért nem mindegy, hogy rágó vagy állkapocs? Azért, mert ezek nem szinonim fogalmak.

A rovarok (Insecta) szájszerve rák őseikhez hasonlóan trignath, azaz három feji végtagpárból épül fel (ld. pl. az alábbi ábrát)¹. Ezek a páros rágó (mandibula), a szintén páros állkapocs (maxilla), valamint a páratlan, a második állkapocspár részleges összeolvadásából származó alsó ajak (labium). A végtageredetű szájszervi részekhez járul még a szájtájat elölről és felülről takaró páratlan felső ajak (labrum), valamint a szintén páratlan nyelv (hypopharynx).

A rágó típusú szájszervvel rendelkező rovaroknál (mint amilyenek pl. a szitakötők, egyenesszárnyúak, fogólábúak, bogarak, stb.), az erősen szklerotizált, belső szélükön fogazott rágók a szájszerv legfeltűnőbb részei, amelyek egyes fajok hímjeinél, így pl. az óriás recésszárnyúaknál (Corydalidae) vagy a szarvasbogaraknál (Lucanidae) rendkívüli méretűre nőnek. Ezek a táplálkozáshoz nem használhatók, szerepük csupán a hímek közötti, nőstényekért való versengésben van.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A dögbogárfélék (Silphidae) közé tartozó, rendszerint feltűnő, narancssárga-fekete színezetű temetőbogarakat (Nicrophorus spp.) sajátos utódgondozó viselkedés jellemzi¹. A szülők valamilyen frissen elhullott, kisebb termetű gerinces (pl. rágcsáló, madár) tetemét hantolják el úgy, hogy kikotorják alóla a földet, a megmaradt földkupacot pedig ráhordják. A tetemből a bogarak egy labdacsot formálnak, a szőrt vagy tollakat (és ezzel a potenciálisan rajta lévő fémeslégy-tojásokat) eltávolítják róla, miközben a nyálukkal és végbélváladékukkal is bevonják, ami távol tartja a baktériumokat és gombákat, ezáltal lelassítva a bomlás folyamatát.

A párzás után a nőstény a tojásokat a tetemhez vezető földalatti járat oldalkamráiba rakja le, majd a tetemhez visszatérve abba felülről tölcsér alakú mélyedést váj, ahová emésztőfolyadékot regurgitál, azután a tölcsért befedi. A tojásokból néhány nap múlva kikelő lárvákat a nőstény ciripeléssel csalogatja az előkészített tetemhez, a lárvák pedig vagy maguk táplálkoznak belőle, vagy az anyjuk eteti őket.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A kb. 315 ezer leírt fajukkal (amelyeket 144 családba sorolnak) a mindenevő bogarak (Polyphaga) képezik a rovarok egyik legsikeresebb csoportját¹. Ezek egyik fő jellegzetessége, hogy az ősibb bogár alrendek (Archostemata, Myxophaga, Adephaga) tagjaival szemben az előtoruk (prothorax) – azaz az első torszelvényük, amely a bogaraknál a fejjel funkcionális egységet alkot – egy merev tokká vált azáltal, hogy a két oldallemeze (propleuron) elcsökevényesedett és behúzódott a tor belsejébe², miáltal az előtori hátlemez (pronotum) és haslemez (prosternum) közvetlenül érintkezik egymással, egy ún. notoszternális varratot alakítva ki.

A darazsakat és leszármazottjaikat (méhek, hangyák) magába foglaló hártyásszárnyúak (Hymenoptera) egyik fő evolúciós eseménye a parazitoidizmus kialakulása volt, azaz a váltás az ősi növényevő (fitofág) lárvális életmódról a parazitoid (elsődlegesen ektoparazitoid) lárvális életmódra¹. A parazitoid lárvák az Alien filmek xenomorfjához hasonlóan a gazdájuk (rendszerint más rovarok különböző fejlődési alakjai) testfelszínén (ektoparazitoidizmus) vagy testén belül fejlődnek (endoparazitoidizmus), és ennek során elpusztítják (felélik) a lényegében keltetőként használt gazdát. A parazitoidizmus tehát a valódi élősködés (parazitizmus) és a ragadozás (predáció) egy sajátos átmenete; a valódi élősködőkkel (paraziták) szemben megölik a gazdát, akárcsak egy ragadozó, ám a ragadozókkal (predátorok) ellentétben csupán egyetlen gazdát igényelnek a kifejlődésükhöz, akárcsak a valódi élősködők.

A lárvák életmódjának megváltozásával párhuzamosan változott meg a nőstény imágók tojócsövének (ovipositor) funkciója is. Ősileg, a növényevő lárvális életmódú csoportoknál (pl. levéldarazsak, fadarazsak) a tojócső funkciója más fitofág rovarokhoz hasonlóan a tojásrakás a lárvák számára táplálékul szolgáló gazdanövényre vagy gazdanövénybe. A parazitoid lárvális életmódra való áttéréssel együtt a tojócső a gazdára vagy gazdába való tojásrakás mellett lehetővé tette a hozzá kapcsolódó méregmirigy váladékának, esetleg endoszimbionta vírusoknak a gazdába juttatását, és ezáltal a gazda megbénítását és/vagy manipulálását (pl. a fiziológiájának és/vagy viselkedésének megváltoztatásával), ami elősegítette a parazitoid lárva túlélését és fejlődését (pl. valódi fürkészek, gyilkosfürkészek). 

A fullánkos hártyásszárnyúaknál (Aculeata) a nőstények fullánkká módosult tojócsöve végleg elvesztette tojásrakó funkcióját, és teljesen a gazda-/zsákmányszerzés és a védekezés (pl. tőrösdarazsak, redősszárnyú darazsak, hangyák), ill. a másodlagosan növényevő (pollen- és nektárfogyasztó) csoportoknál (pl. méhek) kizárólag a védekezés eszközévé vált.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A ma élő rovarfajok több mint 80%-át magába foglaló holometabol rovarok (Holometabola) sikerének egyik kulcsa a teljes átalakulással történő fejlődésükben rejlik, melynek következtében a lárvák és az imágók különböző mikroélőhelyeket, ill. eltérő táplálékforrásokat hasznosíthatnak¹. Ez egyrészt csökkentheti a lárva és az imágó közötti, táplálékért folyó kompetíció mértékét, másrészt lehetőséget nyújthat a lárvák számára, hogy olyan táplálékforrásokat aknázhassanak ki, amelyek hozzáférhetetlenek az imágók számára. A fizikai szeparáció révén ráadásul az imágókhoz képest kevésbé mobilis és jóval védtelenebb lárvák védve lehetnek azoktól a ragadozóktól és élősködőktől, amelyek az imágókat fogyasztják vagy parazitálják.

A teljes átalakulással történő fejlődés egy további előnye, hogy a holometabol rovarok lárvái hatékonyabban tudják irányítani egyedfejlődésüket, így például képesek idő előtt bebábozódni (pl. nagy egyedsűrűség vagy tartós táplálékhiány esetén), ill. nyugalmi állapotba lépni, ha a külső környezeti tényezők nem kedveznek a fejlődésnek (pl. téli hideg vagy szárazság esetén). Ráadásul, minthogy nem rendelkeznek külső szárnykezdeményekkel, a lárváknak lehetősége van szűkebb, védett helyeken fejlődni (pl. kéreg alatt, növények belsejében, más rovarok testében, stb.), ahol kevésbé vannak kitéve a kiszáradásnak, ill. a természetes ellenségeknek (ragadozóknak, élősködőknek).

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A közhiedelemmel ellentétben a fejlett társas (euszociális) életmódú mézelő méhek (Apidae: Apinae), mint amilyen a jól ismert házi méh (Apis mellifera) is, nem csupán virágnektárt, hanem más édes nedveket is felhasználhatnak a mézkészítéshez¹. Így például a jellegzetesen sötét színű és igen markáns ízű fenyőméz (vagy más néven erdei méz vagy harmatméz) mézharmatból készül, amely nem más, mint a növények floémnedveit szívogató levéltetvek (Aphididae) és más szipókás rovarok (Hemiptera) szénhidrátokban gazdag ürüléke².

A méz alapanyagául szolgáló virágnektárt vagy mézharmatot a táplálékgyűjtő dolgozók a nyelőcsövük tágulatában (az ún. begyben) szállítják vissza a fészkükbe, majd ott azt a mézkészítő dolgozóknak adják át. Maga a méz a különféle édes nedvek enzimatikus átalakításával és besűrítésével készül, amelyet a dolgozók az erre szolgáló, a potrohuk viaszmirigyeinek váladékából készített viaszsejtekben raktároznak el.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A hírhedt ágyi poloska (Cimex lectularius) és más vérszívó poloskák (Cimicidae) hímjei a párzás során nem a partnerük női ivarnyílásán keresztül hatolnak be, hanem szablyaszerű párzószervükkel átszúrják a nőstény potrohának hasi oldalát (ld. pl. az alábbi képen)¹, és hímivarsejtjeiket közvetlenül annak testüregébe juttatják², látható sebet hagyva maguk után³. A hímivarsejtek ezt követően a keringéssel jutnak el a nőstény átmeneti ondótartályaihoz, majd innét a petevezetőkön át a petefészkekhez, ahol aztán a petesejtek megtermékenyítését elvégzik.

A párzás ezen sajátos és bizarr módját traumatikus inszeminációnak nevezik, amely nem csak a vérszívó poloskáknál, de más állatoknál (pl. kerekesférgeknél, örvényférgeknél, piócáknál, karmos féreglábúaknál, stb.) is előfordul (ld. pl. az alábbi ábrát).

A vérszívó poloskáknál a traumatikus inszemináció feltehetőleg a hímek és nőstények közötti evolúciós „fegyverkezési verseny” és/vagy a hímek közötti, a nőstények megtermékenyítésért folyó ún. spermiumversengés eredményeként alakult ki, ezáltal próbálva a párzásra nem fogékony, előzőleg más hímekkel már (a „hagyományos” módon) párzott nőstényeket megtermékenyíteni. Ha ez így van, akkor a traumatikus inszeminációnak költségesnek kell lennie a nőstény számára, és úgy tűnik valóban az is, kimutatták például, hogy a gyakrabban párzó nőstények rövidebb ideig élnek és kevesebb tojást is raknak, mint a szexuálisan kevésbé aktív társaik⁴.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A közhiedelemmel ellentétben a társas szerveződésükben való hasonlóságok ellenére a „fehér hangyáknak” vagy „termeszhangyáknak” is nevezett termeszek (Isoptera) nemcsak hogy nem hangyák, de még csak közeli rokonságban sem állnak az „igazi” hangyákkal (Formicidae). Míg ugyanis utóbbiak a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) közé tartoznak, azaz a darazsak és méhek rokonai, addig a termeszek a csótányok (Blattodea) közé „ágyazódnak” (ld. pl. az alábbi¹ fát), filogenetikai értelemben tehát másodlagosan leegyszerűsödött (pigmentálatlan, csökevényes szemekkel, erősen redukált párzószervvel, stb.² rendelkező), fejlett társas (euszociális) életmódra áttért csótányoknak tekinthetők³.

A csótányalakúak rendjén (Blattodea) belül a termeszek testvércsoportját (és így legközelebbi ma élő rokonait) a Cryptocercidae csótánycsalád alkotja. A két csoport tagjainak közös jellegei a gyöngysorszerű csápok, a rágógyomruk (proventriculus) felépítésében való hasonlóság, a csak rájuk jellemző, az utóbelükben élő, a táplálék lebontását segítő egysejtű endoszimbionták (Trichonympha, Leptospironympha, Oxymonas) jelenléte, ill. számos viselkedésbeli jelleg, pl. monogámia, hosszú időn át tartó utódgondozás, egymás tisztogatása, más egyedek végbélváladékának nyalogatása az endoszimbiontákhoz való hozzájutás érdekében (proktodeális trofallaxis), valamint elsődlegesen faanyag vagy más lignocellulózt tartalmazó növényi részek fogyasztása.

A köznapi névén „imádkozó sáskaként” emlegetett fogólábúak (Mantodea) körében gyakori jelenség az ún. szexuális kannibalizmus¹, azaz amikor a hímnél jóval nagyobb termetű és erősebb testalkatú nőstény a párzás során megöli és elfogyasztja hím partnerét (ld. pl. az alábbi videót)². Ez a párzás minden szakaszában előfordulhat, tekintve hogy a hímek akkor is képesek a párzást folytatni, ha a fejük vagy más testrészeik már hiányoznak, ugyanis az ivarszerveik közvetlen beidegzését az „alsóbb” idegközpontok, nevezetesen a potroh idegdúcai látják el. 

A korábbi elképzelésekkel szemben ugyanakkor a hím elfogyasztása nem előfeltétele a sikeres párzásnak, és az sem jellemző, hogy a hímek minden esetben „szuicidek”, azaz aktívan hozzájárulnak önmaguk elfogyasztásához. Ha van rá esélyük, hogy újból párosodhassanak, a hímek bizony igyekeznek növelni annak valószínűségét, hogy élve ússzák meg a légyottot. Egyes hímek emiatt óvatosan, hátulról közelítik meg a nőstényeket, gyakran hosszasan „udvarolva” nekik, mások hirtelen a nőstények hátára vetik magukat és igyekeznek minél gyorsabban felvenni a számukra biztonságos párzási pozitúrát, de az is jellemző lehet, hogy a hímek csak a jól táplált, azaz kevésbé kannibalisztikus hajlamú nőstényeket közelítik meg.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)