A „modern” madarak (Neornithes) egyik fő ágát a futómadár-szabásúak (Palaeognathae) alkotják, amelyek jellemzője többek között az ún. palaeognath típusú szájpadcsontozat nagy méretű ekecsonttal (vomer), ill. mereven ízesülő szájpadcsonttal (palatinum) és röpcsonttal (pterygoideum), a gyengén fejlett vagy hiányzó szegycsonti taraj, a fuzionálatlan farokcsigolyák, ill. a párzószerv (phallus) megléte a hímeknél¹.

A másodlagos röpképtelenség, gyakran karöltve az óriásra növéssel (gigantizmussal), egymástól függetlenül többször is kialakult a csoporton belül, ez jellemzi a struccokat, nandukat, kazuárokat, az emut és a kiviket, azaz összefoglaló néven a futómadarakat². Van azonban egy a futómadarak közé „ékelődő” ága is a futómadár-szabásúaknak, amelynek tagjai megtartották a röpképességüket, ők pedig nem mások, mint a tinamuk. Ezek a Közép- és Dél-Amerikában elterjedt, talajszinten élő, első ránézésre leginkább a tyúkalakúakra (Galliformes) emlékeztető madarak bár tudnak repülni, nem túl ügyesek benne, így veszély esetén is inkább a rejtőzést vagy az elszaladást választják, és csak végső esetben kapnak szárnyra³.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A ma legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint a madarak a kis termetű, tollas, feltehetőleg fán élő theropoda dinoszauruszok, egészen pontosan a Maniraptora¹ kládba tartozó coelurosauriák leszármazottjai (ld. pl. az alábbi² fát), filogenetikai értelemben tehát a madarak az aktív repülő életmódhoz nagy mértékben adaptálódott, a kréta végi tömeges kihalási eseményt egyedüliként túlélő dinoszauruszoknak tekinthetők.

Kérdés persze, hogy mi lehet az oka annak, hogy a többi dinoszaurusszal vagy a szintén röpképes pteroszauruszokkal szemben a madarak képesek voltak átvészelni a 66 millió évvel ezelőtt bekövetkező K-Pg (kréta-paleogén) kihalási eseményt, amelynek hátterében az indiai szubkontinensen egyre intenzívebbé váló vulkáni aktivitás, ill. egy a mexikói Yucatán-félszigetre becsapódó aszteroida állhatott.

A kis testméret és ennél fogva kisebb energiaigény, valamint a többi dinoszauruszénál nagyobb agyméret és módosult, jobb látási képességeket lehetővé tévő agyszerkezet³ mellett a madarak túlélésének egyik kulcsa talán a ragadozásról a magfogyasztó életmódra való áttérés lehetett (amelyhez a fogatlan csőrük ideális „szerszámnak” bizonyult), lehetővé téve az olyan táplálékforrások kiaknázását az aszteroida becsapódást követő viszontagságos időszakban, mint a talajban rejtőző magok⁴. A madarak pteroszauruszokkal szembeni előnyét magyarázhatja, hogy utóbbiak alapvetően nagyméretű, tengerpartokhoz kötődő, lassú szaporodású hüllők voltak, szemben a kis termetű, sokkal változatosabb élőhelyeket benépesítő és gyorsabb szaporodást mutató madarakkal⁵.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Lepidosauria kládba tartozó pikkelyes hüllők (Squamata), azaz a gekkók, nyakörvös gyíkok, varánuszok, kaméleonok, leguánok, kígyók, stb. egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a hímjeik egy-egy oldalsó helyzetű hemipéniszből álló páros párzószervvel rendelkeznek¹, szemben más hüllők (teknősök, krokodilok), az ősibb madarak (futómadarak, récék), ill. az emlősök középső helyzetű, páratlan péniszével².

Más párzószervekhez hasonlóan a hemipéniszek alakja, mérete, ornamentáltsága (tüskézettsége, papillázottsága, stb.) is rendkívül nagy változatosságot mutat. Nyugalomban a hemipéniszek a farok tövében rejtve találhatók, és csupán erektált állapotban türemkednek ki a kloákából. A párzó hímek egyszerre általában csak az egyik hemipéniszüket vezetik be a nőstény kloákájába (ld. pl. az alábbi képet), ám azokat felváltva használják az egymást követő párzások során³.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A hüllőket, madarakat és emlősöket magába foglaló magzatburkosoknál (Amniota) a koponya halántéktájékát felépítő csontok¹ között ún. halántékblakok (fenestrae temporales) alakulhatnak ki, amelyek többek között tapadási felületet biztosítanak az állkapocsmozgató izmok számára, valamint jelentősen csökkentik a koponya tömegét². Ősi jellegnek tekinthető a halántékablakok elsődleges hiánya, hagyományosan az ilyen koponyát nevezik anaspid típusú koponyának. Ebből származtatható le a synapsid típus, a koponya mindkét oldalán 1-1 alsó helyzetű halántékablakkal, valamint a diapsid típus, 2-2 (1-1 alsó és 1-1 felső) halántékablakkal.

Synapsid típusú koponya jellemzi pl. az emlősöket és kihalt rokonaikat magába foglaló emlősszerűeket (Synapsida), bár a csoport evolúciója során ez a felépítés nagyban módosult a halántékablakok kiterjedésével és a szemgödörbe (orbita) való beleolvadásával, esetleg teljes eltűnésével.

Diapsid típusú koponyával rendelkeznek ősileg a Diapsida klád tagjai, amely a Synapsida testvércsoportját képező hüllőszerűek (Sauropsida) legnagyobb kládját képezi, és amely a ma élő hüllőket és madarakat, ill. ezek kihalt rokonait foglalja magába. A recens diapsida csoportok közül azonban a 2-2 teljes halántékablak csupán a felemásgyíkok (tuatarák) és a krokodilok egy részének koponyáján ismerhető fel, a többi csoportban a halántékablakok vagy teljesen eltűntek (teknősök), vagy a szemgödörbe olvadtak bele (madarak), vagy már csak a felső pár teljes, esetleg már az sem (pikkelyes hüllők, azaz gekkók, vakondgyíkok, leguánok, kígyók, stb.).

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A békákat (Anura) és a farkos kétéltűeket (Caudata) – azaz a gőtéket és szalamandrákat – magába foglaló Batrachia klád tagjainak jellegzetessége a kettős hallórendszer (vagy más néven columella-operculum komplex) megléte¹. Az idetartozó kétéltűek ugyanis rendelkeznek egy az alacsony frekvenciájú (100-1000 Hz-es) hangok (pl. talajrezgések) érzékelését lehetővé tévő hallórendszerrel is, ami egyedülálló a négylábú gerincesek (Tetrapoda) körében.

A talaj vagy más szilárd szubsztrátum által közvetített rezgéseket a szóban forgó kétéltűek a mellső végtagjukkal fogják fel, majd a rezgések a vállövükön keresztül egy operculumnak² nevezett porcos vázelemre továbbítódnak (a hallócsontot kikerülve), és innét érik el a belső fül speciális, kifejezetten az alacsony frekvenciájú hangok érzékelésére szolgáló, papilla amphibiorum-nak nevezett érzéksejt-csoportját. A magas frekvenciájú (1000-5000 Hz-es) hangok, így a levegőben terjedő rezgések érzékelése a „hagyományos” módon történik; a légrezgések megrezegtetik a dobhártyájukat (tympanum)³, majd a dobhártya rezgéseit a hallócsont (columella)⁴ továbbítja a belső fülbe, a papilla basilaris-nak nevezett érzéksejt-csoporthoz.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bár minden évben előfordulnak cápatámadások¹, a közhiedelemmel ellentétben ezek száma igen alacsony, és csupán kis részük jár halálos áldozattal (pl. a 2010 és 2019 között regisztrált 799, nem az ember által kiprovokált cápatámadás mindössze 7%-a volt végzetes kimenetelű)². Az embernek statisztikailag nagyobb esélye van arra, hogy a strandolás, szörfözés, stb. közben megfulladjon vagy hirtelen szívmegállást szenvedjen, mint hogy végzetes harapást szenvedjen el egy cápától. Mindazonáltal a cápatámadás egy olyan veszély, amellyel számolnia kell mindenkinek, aki a tengerbe merészkedik.

A legtöbb nem provokált cápatámadás a fehér cápához (Carcharodon carcharias), a tigriscápához (Galeocerdo cuvier) és a bikacápához (Carcharhinus leucas) köthető, ezek ugyanis méretesebb fajok, amelyek a fogszerkezetük és az állkapcsuk ereje miatt komoly sérüléseket okozhatnak (még akkor is, ha a harapásuk gyakran „csupán” felderítő jellegű ún. „próbaharapás”, és nem a közvetlen zsákmányejtésre irányul), ráadásul az életterük egybeesik azokkal a területekkel, ahol fürdőzők vagy más vízi sportot űzők rendszeresen előfordulnak.

A nem éppen közismert, tengerek aljzatán élő, üledékevő vagy szűrögető életmódot folytató félgerinchúrosok (Hemichordata) egyik jellegzetessége, hogy garatjuk egy az ormánynak (proboscis) nevezett elülső testtájuk testüregébe nyúló kitüremkedést (diverticulum) képez (ld. pl. az alábbi ábrát), amelyet makkbélnek¹ (stomochord) neveznek². Ezt régen a gerinchúrosok (Chordata) gerinchúrjával (notochord) tartották homológnak, mely elképzelés azonban nem nyert igazolást (teljesen más a két struktúra kialakulása az egyedfejlődés során, ill. a génexpressziós mintázatuk is eltérő)³, a törzs (téves) elnevezése viszont megmaradt.

A makkbél feltételezett funkciója, hogy támasztékot ad az ún. axiális komplexnek, amelyet a szívburokkal (pericardium) körülvett szív, ill. az ormány testüregét bélelő hashártya (peritoneum) ujjszerű kitüremkedéseiből és az ezekkel asszociáló véröblökből (szinuszokból) álló kiválasztószerv (glomerulus) alkot².

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bármennyire is bizarrnak vagy hihetetlennek tűnik, egyes fémeslegyek (Calliphoridae), köztük pl. a selymes döglégy (Lucilia sericata) lárváit az ókortól kezdve a mai napig alkalmazzák az orvoslásban a nehezen gyógyuló sebek, ill. különböző fekélyek kezelésében (ld. pl. az alábbi videót). A sebbe helyezett, sterilizált légylárvák (nyüvek) többféle jótékony hatással is bírnak, így (1) enzimeikkel feloldják, majd elfogyasztják az elhalt szöveteket; (2) a táplálkozásuk, ill. az általuk termelt antimikrobiális hatású anyagok (pl. fenilacetaldehid) révén megtisztítják a sebet a kórokozó baktériumoktól; (3) a mozgásukkal, ill. az általuk elválasztott anyagok (pl. allantoin) révén elősegítik az egészséges szövetek sarjadzását¹.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Calyptra génuszba tartozó bagolylepkék (Erebidae: Calpinae) érdekessége, hogy a hímjeik fakultatív hematofágok, azaz alkalmanként emlősvérrel egészítik ki az egyébként gyümölcsök nedvéből álló étrendjüket¹. A vérszívással feltehetőleg értékes ásványi anyagokhoz (pl. nátrium) jutnak hozzá, amelyeket aztán a hímivarsejtjeiket tartalmazó fehérjeburokban (az ún. spermatofórában) halmoznak fel és adnak át tápláló „nászajándékként” a nőstényeknek a párzás során.

Bár a hematofágia esetenként más lepkéknél (főleg az araszolólepkék, fényiloncák és púposszövők körében) is előfordul, ezek a Calyptra fajokkal ellentétben nem képesek átszúrni az áldozatuk bőrét a pödörnyelvükkel, csupán a nyílt sebekből szívogatnak vért vagy a csípőszúnyogok által kiválasztott vércseppeket fogyasztják el. Tekintve, hogy az alapvetően gyümölcsevő Calyptra fajok a termések lédús belsejéhez is úgy férkőznek hozzá, hogy azok héját a pödörnyelvükkel átfúrják, feltételezhető, hogy az emlősök vérének „megcsapolása” ebből a táplálkozásmódból alakult ki, amit a filogenetikai vizsgálatok is megerősíteni látszanak².

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bár a köznyelvben a lepke és a pillangó szavakat¹ egymás szinonimájaként használják, rendszertanilag a pillangók (Papilionidae) csupán a lepkék (Lepidoptera) egy rovarviszonylatban nem túl népes családját képezik.

A család tagjai viszonylag nagy termetű, rendszerint élénk, gyakorta riasztó (aposzematikus) színezetű, nappali életmódú lepkék². A hátulsó szárnyaikon gyakran hosszabb-rövidebb faroknyúlványt viselnek, amellyel a saját csápjaikat mimikrizálják, ezáltal elterelve a ragadozók (pl. madarak) figyelmét a valódi fejükről. A lárváik jellegzetessége, hogy előtorukon egy kitolható, élénk színű, villaszerű mirigyes szerv (ún. osmeterium) található, amellyel védekezésképp kellemetlen szagú, riasztó hatású váladékot tudnak kibocsátani.

Nálunk mindössze négy pillangó faj, a fecskefarkú lepke (Papilio machaon), a kardoslepke (Iphiclides podalirius), a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) és a kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne) fordul elő.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)