Bár minden évben előfordulnak cápatámadások¹, a közhiedelemmel ellentétben ezek száma igen alacsony, és csupán kis részük jár halálos áldozattal (pl. a 2010 és 2019 között regisztrált 799, nem az ember által kiprovokált cápatámadás mindössze 7%-a volt végzetes kimenetelű)². Az embernek statisztikailag nagyobb esélye van arra, hogy a strandolás, szörfözés, stb. közben megfulladjon vagy hirtelen szívmegállást szenvedjen, mint hogy végzetes harapást szenvedjen el egy cápától. Mindazonáltal a cápatámadás egy olyan veszély, amellyel számolnia kell mindenkinek, aki a tengerbe merészkedik.

A legtöbb nem provokált cápatámadás a fehér cápához (Carcharodon carcharias), a tigriscápához (Galeocerdo cuvier) és a bikacápához (Carcharhinus leucas) köthető, ezek ugyanis méretesebb fajok, amelyek a fogszerkezetük és az állkapcsuk ereje miatt komoly sérüléseket okozhatnak (még akkor is, ha a harapásuk gyakran „csupán” felderítő jellegű ún. „próbaharapás”, és nem a közvetlen zsákmányejtésre irányul), ráadásul az életterük egybeesik azokkal a területekkel, ahol fürdőzők vagy más vízi sportot űzők rendszeresen előfordulnak.

A nem éppen közismert, tengerek aljzatán élő, üledékevő vagy szűrögető életmódot folytató félgerinchúrosok (Hemichordata) egyik jellegzetessége, hogy garatjuk egy az ormánynak (proboscis) nevezett elülső testtájuk testüregébe nyúló kitüremkedést (diverticulum) képez (ld. pl. az alábbi ábrát), amelyet makkbélnek¹ (stomochord) neveznek². Ezt régen a gerinchúrosok (Chordata) gerinchúrjával (notochord) tartották homológnak, mely elképzelés azonban nem nyert igazolást (teljesen más a két struktúra kialakulása az egyedfejlődés során, ill. a génexpressziós mintázatuk is eltérő)³, a törzs (téves) elnevezése viszont megmaradt.

A makkbél feltételezett funkciója, hogy támasztékot ad az ún. axiális komplexnek, amelyet a szívburokkal (pericardium) körülvett szív, ill. az ormány testüregét bélelő hashártya (peritoneum) ujjszerű kitüremkedéseiből és az ezekkel asszociáló véröblökből (szinuszokból) álló kiválasztószerv (glomerulus) alkot².

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bármennyire is bizarrnak vagy hihetetlennek tűnik, egyes fémeslegyek (Calliphoridae), köztük például a selymes döglégy (Lucilia sericata) lárváit az ókortól kezdve a mai napig alkalmazzák az orvoslásban a nehezen gyógyuló sebek, ill. különböző fekélyek kezelésében (ld. pl. az alábbi videót). A sebbe helyezett, sterilizált légylárvák (nyüvek) többféle jótékony hatással is bírnak, így (1) enzimeikkel feloldják, majd elfogyasztják az elhalt szöveteket; (2) a táplálkozásuk, ill. az általuk termelt antimikrobiális hatású anyagok (pl. fenilacetaldehid) révén megtisztítják a sebet a kórokozó baktériumoktól; (3) a mozgásukkal, ill. az általuk elválasztott anyagok (pl. allantoin) révén elősegítik az egészséges szövetek sarjadzását¹.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A Calyptra génuszba tartozó bagolylepkék (Erebidae: Calpinae) érdekessége, hogy a hímjeik fakultatív hematofágok, azaz alkalmanként emlősvérrel egészítik ki az egyébként gyümölcsök nedvéből álló étrendjüket¹. A vérszívással feltehetőleg értékes ásványi anyagokhoz (pl. nátrium) jutnak hozzá, amelyeket aztán a hímivarsejtjeiket tartalmazó fehérjeburokban (az ún. spermatofórában) halmoznak fel és adnak át tápláló „nászajándékként” a nőstényeknek a párzás során.

Bár a hematofágia esetenként más lepkéknél (főleg az araszolólepkék, fényiloncák és púposszövők körében) is előfordul, ezek a Calyptra fajokkal ellentétben nem képesek átszúrni az áldozatuk bőrét a pödörnyelvükkel, csupán a nyílt sebekből szívogatnak vért vagy a csípőszúnyogok által kiválasztott vércseppeket fogyasztják el. Tekintve, hogy az alapvetően gyümölcsevő Calyptra fajok a termések lédús belsejéhez is úgy férkőznek hozzá, hogy azok héját a pödörnyelvükkel átfúrják, feltételezhető, hogy az emlősök vérének „megcsapolása” ebből a táplálkozásmódból alakult ki, amit a filogenetikai vizsgálatok is megerősíteni látszanak².

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bár a köznyelvben a lepke és a pillangó szavakat¹ egymás szinonimájaként használják, rendszertanilag a pillangók (Papilionidae) csupán a lepkék (Lepidoptera) egy rovarviszonylatban nem túl népes családját képezik.

A család tagjai viszonylag nagy termetű, rendszerint élénk, gyakorta riasztó (aposzematikus) színezetű, nappali életmódú lepkék². A hátulsó szárnyaikon gyakran hosszabb-rövidebb faroknyúlványt viselnek, amellyel a saját csápjaikat mimikrizálják, ezáltal elterelve a ragadozók (pl. madarak) figyelmét a valódi fejükről. A lárváik jellegzetessége, hogy előtorukon egy kitolható, élénk színű, villaszerű mirigyes szerv (ún. osmeterium) található, amellyel védekezésképp kellemetlen szagú, riasztó hatású váladékot tudnak kibocsátani.

Nálunk mindössze négy pillangó faj, a fecskefarkú lepke (Papilio machaon), a kardoslepke (Iphiclides podalirius), a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) és a kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne) fordul elő.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az Amphiesmenoptera a teljes átalakulású (holometabol) rovarok két recens csoportját, a tegzeseket (Trichoptera) és a lepkéket (Lepidoptera) foglalja magába, amelyek egymás testvércsoportját alkotják a kládon belül¹. A klád tagjainak főbb jellemzői közé tartozik, hogy szárnyaikat szőrök (setae) vagy az ezek módosulataiként létrejött pikkelyek borítják (< gör. amphiesma ‛öltözet’ + gör. pteryx ‛szárny’), valamint hogy más rovarokkal ellentétben náluk nem a hímek, hanem a nőstények rendelkeznek különböző (ZW) ivari kromoszómákkal.

Míg a tegzesek többnyire barnásak, néha sárgásak vagy szürkések, esetleg feketék, addig a lepkék rendkívül változatos színezetűek lehetnek, köszönhetően a változatos és bonyolult színmintázatok kialakítását lehetővé tévő szárnypikkelyzetüknek. Sok lepke nagyon jól idomul a környezetéhez úgy, hogy annak színét, mintázatát felveszi, esetleg valamilyen környezetében található tárgyat (pl. száraz falevelet, letört faágat) vagy más, rosszízű/mérgező vagy nagyobb méretű állatot utánoz. A rosszízű/mérgező, ill. az ilyen lepkéket mimikrizáló fajok jellemzően élénk, riasztó (aposzematikus) színezettel rendelkeznek, ezáltal hívva fel a ragadozók figyelmét.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A rovarok rágójának (mandibula) „leállkapcsozása” egy bosszantó rendszerességgel előforduló baki a dokumentumfilmek feliratában/szinkronjában. Ennek oka alighanem az lehet, hogy angol eredetiben rendszerint a kissé pongyola jaw szót használják a rágókra (a precízebb mandible helyett), amit aztán a feliratkészítők/szinkronfordítók értelemszerűen állkapocsnak fordítanak át (vagy néha – horribile dictu – csáprágónak), a szakmai lektorok (már ha egyáltalán vannak) pedig úgy tűnik e fölött simán átsiklanak. És hogy miért nem mindegy, hogy rágó vagy állkapocs? Azért, mert ezek nem szinonim fogalmak.

A rovarok (Insecta) szájszerve rák őseikhez hasonlóan trignath, azaz három feji végtagpárból épül fel (ld. pl. az alábbi ábrát)¹. Ezek a páros rágó (mandibula), a szintén páros állkapocs (maxilla), valamint a páratlan, a második állkapocspár részleges összeolvadásából származó alsó ajak (labium). A végtageredetű szájszervi részekhez járul még a szájtájat elölről és felülről takaró páratlan felső ajak (labrum), valamint a szintén páratlan nyelv (hypopharynx).

A rágó típusú szájszervvel rendelkező rovaroknál (mint amilyenek pl. a szitakötők, egyenesszárnyúak, fogólábúak, bogarak, stb.), az erősen szklerotizált, belső szélükön fogazott rágók a szájszerv legfeltűnőbb részei, amelyek egyes fajok hímjeinél, így például az óriás recésszárnyúaknál (Corydalidae) vagy a szarvasbogaraknál (Lucanidae) rendkívüli méretűre nőnek. Ezek a táplálkozáshoz nem használhatók, szerepük csupán a hímek közötti, nőstényekért való versengésben van.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A dögbogárfélék (Silphidae) közé tartozó, rendszerint feltűnő, narancssárga-fekete színezetű temetőbogarakat (Nicrophorus spp.) sajátos utódgondozó viselkedés jellemzi¹. A szülők valamilyen frissen elhullott, kisebb termetű gerinces (pl. rágcsáló, madár) tetemét hantolják el úgy, hogy kikotorják alóla a földet, a megmaradt földkupacot pedig ráhordják. A tetemből a bogarak egy labdacsot formálnak, a szőrt vagy tollakat (és ezzel a potenciálisan rajta lévő fémeslégy-tojásokat) eltávolítják róla, miközben a nyálukkal és végbélváladékukkal is bevonják, ami távol tartja a baktériumokat és gombákat, ezáltal lelassítva a bomlás folyamatát.

A párzás után a nőstény a tojásokat a tetemhez vezető földalatti járat oldalkamráiba rakja le, majd a tetemhez visszatérve abba felülről tölcsér alakú mélyedést váj, ahová emésztőfolyadékot regurgitál, azután a tölcsért befedi. A tojásokból néhány nap múlva kikelő lárvákat a nőstény ciripeléssel csalogatja az előkészített tetemhez, a lárvák pedig vagy maguk táplálkoznak belőle, vagy az anyjuk eteti őket.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A kb. 315 ezer leírt fajukkal (amelyeket 144 családba sorolnak) a mindenevő bogarak (Polyphaga) képezik a rovarok egyik legsikeresebb csoportját¹. Ezek egyik fő jellegzetessége, hogy az ősibb bogár alrendek (Archostemata, Myxophaga, Adephaga) tagjaival szemben az előtoruk (prothorax) – azaz az első torszelvényük, amely a bogaraknál a fejjel funkcionális egységet alkot – egy merev tokká vált azáltal, hogy a két oldallemeze (propleuron) elcsökevényesedett és behúzódott a tor belsejébe², miáltal az előtori hátlemez (pronotum) és haslemez (prosternum) közvetlenül érintkezik egymással, egy ún. notoszternális varratot alakítva ki.

A darazsakat és leszármazottjaikat (méhek, hangyák) magába foglaló hártyásszárnyúak (Hymenoptera) egyik fő evolúciós eseménye a parazitoidizmus kialakulása volt, azaz a váltás az ősi növényevő (fitofág) lárvális életmódról a parazitoid (elsődlegesen ektoparazitoid) lárvális életmódra¹. A parazitoid lárvák az Alien filmek xenomorfjához hasonlóan a gazdájuk (rendszerint más rovarok különböző fejlődési alakjai) testfelszínén (ektoparazitoidizmus) vagy testén belül fejlődnek (endoparazitoidizmus), és ennek során elpusztítják (felélik) a lényegében keltetőként használt gazdát. A parazitoidizmus tehát a valódi élősködés (parazitizmus) és a ragadozás (predáció) egy sajátos átmenete; a valódi élősködőkkel (paraziták) szemben megölik a gazdát, akárcsak egy ragadozó, ám a ragadozókkal (predátorok) ellentétben csupán egyetlen gazdát igényelnek a kifejlődésükhöz, akárcsak a valódi élősködők.

A lárvák életmódjának megváltozásával párhuzamosan változott meg a nőstény imágók tojócsövének (ovipositor) funkciója is. Ősileg, a növényevő lárvális életmódú csoportoknál (pl. levéldarazsak, fadarazsak) a tojócső funkciója más fitofág rovarokhoz hasonlóan a tojásrakás a lárvák számára táplálékul szolgáló gazdanövényre vagy gazdanövénybe. A parazitoid lárvális életmódra való áttéréssel együtt a tojócső a gazdára vagy gazdába való tojásrakás mellett lehetővé tette a hozzá kapcsolódó méregmirigy váladékának, esetleg endoszimbionta vírusoknak a gazdába juttatását, és ezáltal a gazda megbénítását és/vagy manipulálását (pl. a fiziológiájának és/vagy viselkedésének megváltoztatásával), ami elősegítette a parazitoid lárva túlélését és fejlődését (pl. valódi fürkészek, gyilkosfürkészek). 

A fullánkos hártyásszárnyúaknál (Aculeata) a nőstények fullánkká módosult tojócsöve végleg elvesztette tojásrakó funkcióját, és teljesen a gazda-/zsákmányszerzés és a védekezés (pl. tőrösdarazsak, redősszárnyú darazsak, hangyák), ill. a másodlagosan növényevő (pollen- és nektárfogyasztó) csoportoknál (pl. méhek) kizárólag a védekezés eszközévé vált.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)