A közvetett fejlődésű mételyek (Trematoda: Digenea) közé tartozó vérmételyek (Schistosoma) különböző vízicsigákat (pl. Biomphalaria, Bulinus) használnak köztigazdaként, ezekben fejlődnek ki a szabadon úszó, végleges gazdát fertőzni képes lárvaalakjaik, az ún. cerkáriák¹. Ezek a köztigazdából való kirajzás után a bőrön keresztül fúrják be magukat az emlős végleges gazdába (pl. emberbe), majd a keringéssel a máj portális ereibe jutnak, és ott válnak ivaréretté. 

Az ivarérett egyedek fajtól függően a bélfodor (pl. S. mansoni, S. japonicum) vagy a húgyhólyag ereiben (pl. S. haematobium) élnek, ahol a hímek a náluknál kisebb, vékonyabb nőstényekkel tartós párokat formálnak. A nőstények által lerakott tojások a bélüregbe (pl. S. mansoni, S. japonicum) vagy a húgyhólyag és a húgyvezeték üregébe (pl. S. haematobium) jutnak, majd az ürülékkel vagy a vizelettel távoznak a végleges gazda szervezetből. (A teljes életciklus áttekintéséhez ld. az alábbi ábrát.)

A gyakran súlyos tünetekkel járó vérmételykór (schistosomiasis, bilharziasis) a malária után a második legelterjedtebb trópusi betegség, amely több mint 200 millió embert fertőz meg világszerte, és a becslések szerint 12 és 200 ezer között van a fertőzés okozta halálesetek száma.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A leghosszabb, embert is parazitáló galandféreg (Cestoda) a világszerte elterjedt széles galandféreg (Diphyllobothrium latum), amely akár 25 m-esre is megnőhet, bár a testhossza ennél általában jóval rövidebb, főleg ha többen is megtelepszenek a vékonybélben¹. Az ember vagy más halevő emlős a galandféreg másodlagos, végleges gazdát fertőzni képes lárvaalakjait, az ún. plerocerkoidokat tartalmazó nyers vagy nem jól átsütött hal köztigazda fogyasztásával fertőződik. A lárvák a vékonybelet elérve gyors növekedésnek indulnak, és kb. egy hónap alatt érik el ivarérettségüket. (A teljes életciklus áttekintéséhez ld. pl. az alábbi ábrát.)

A kifejlett alakok által okozott fertőzés sokáig tünetmentes maradhat, gyakran azonban súlyos szövődmény léphet fel, amikor ún. vészes vérszegénység (anaemia perniciosa) alakul ki a parazita által okozott B12-vitamin elvonás következtében.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A szabadon élő, csillós epidermisszel rendelkező örvényférgekből (Turbellaria) leszármaztatható, élősködő életmódra áttért, csillótlan neodermisszel rendelkező módosult kültakarójú laposférgek (Neodermata) – azaz a mételyek, csáklyásférgek és galandférgek – elsődleges lárvaalakjainak hámrétegét kevés kivételtől eltekintve még részben vagy teljes egészében csillós epidermisz alkotja, ezt azonban az átalakulásuk során levetik (ld. pl. az alábbi ábrát)¹. Ennek helyét ún. szinciciális neodermisz veszi át, amelynek jellemzője, hogy a hámsejtek sejtmagvakat tartalmazó része mélyen a bazális membrán alatt a parenchimarétegben található, a felszíni részen pedig a sejtek plazmanyúlványai csillótlan szinciciummá olvadtak össze. Ez védelmet nyújt a gazda emésztőenzimeitől, ill. immunsejtjeitől, ugyanakkor lehetővé teszi a légzési gázok, anyagcsere végtermékek, stb. transzportját a testfalon keresztül.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az állkapcsos férgecskékkel (Gnathostomulida) és kerekesférgekkel (Rotifera) közeli rokonságban álló, mikroszkopikus méretű Limnognathia maerski a Micrognathozoa törzs (vagy más rendszerekben osztály) egyetlen képviselője¹, amelyet 1994-ben írtak le a grönlandi Disko-sziget egy hideg vizű forrásából.

A faj főbb morfológiai jellegzetességei közé tartozik a test háti és oldalsó részét fedő hámrétegben található intracelluláris fehérjeváz (szkeletális lamina), a testvégi, hasi helyzetű tapadópárna, ill. a bonyolult felépítésű, 20 tagból álló állkapcsi készülék².

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ősszájúak (Protostomia) és az újszájúak (Deuterostomia) alkotják a valódi kétoldali szimmetriájú állatok (Eubilateria) két fő ágát, amelyek szétválása a molekuláris korbecslések alapján jóval a kambriumi diverzifikációt („robbanást”) megelőzően, az ediakara időszak kezdetén (kb. 630 millió évvel ezelőtt) következhetett be¹.

Az, hogy az ősszájúság vagy az újszájúság tekinthető-e ősibbnek, a mai napig vita tárgyát képezi. A tradicionális elképzelés szerint a két csoport legközelebbi közös őse az ősszájúakra jellemző egyedfejlődési utat követhette – melynek során a szájnyílás az embrión létrejövő első testnyílásából, az ún. ősszájnyílásból (blasztopórus) alakul ki² –, míg más vizsgálatok (ld. pl. Martín-Durán és mtsai. 2012) szerint az újszájú típusú egyedfejlődés – azaz amikor a szájnyílás a blasztopórustól függetlenül fejlődik, mely utóbbiból a végbélnyílás lesz – tekinthető az ősi egyedfejlődési módnak.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Szemben a többi, „álszövetes” testszerveződést mutató szivaccsal, a hússzivacsok (Homoscleromorpha) a valódi szövetes állatokéhoz (Eumetazoa) hasonló bazális membránnal, IV-es típusú kollagénnel és speciális sejtkapcsoló struktúrával (zonula adherens) is rendelkeznek¹. Egyes hipotézisek szerint emiatt egyedül a hússzivacsok alkotják a valódi szövetes állatok – azaz az összes többi állat – testvércsoportját, ami a szivacsok törzsét parafiletikussá teszi. A jelenleg leginkább elfogadott elképzelés azonban az, hogy a törzs monofiletikus egységet képez, a hússzivacsok pedig ezen belül a mészszivacsok (Calcarea) testvércsoportját alkotják.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Bár a tradicionális és egyben a jelenleg leginkább elfogadott hipotézis szerint a szivacsok (Porifera) képezik az állatok legősibb, elsőként divergálódó ágát, egyes molekuláris filogenetikai vizsgálatok (pl. Whelan és mtsai. 2017, Schultz és mtsai. 2023) eredményei megkérdőjelezik ezt a nézetet, és a bordásmedúzák (Ctenophora) bazális helyzetét hangsúlyozzák.

Minthogy a bordásmedúzák idegrendszerének fejlődése és biokémiája nagyban eltér a többi valódi szövetes állatétól (Eumetazoa), a törzs bazális pozíciója azt feltételezné, hogy az idegrendszer vagy egymástól függetlenül kétszer alakult ki az állatvilág evolúciója során – egyszer a bordásmedúzáknál, egyszer pedig a csalánozók (Cnidaria) és a kétoldali szimmetirájú állatok (Bilatera) közös ősénél –, vagy csak egyszer az állatok közös ősénél, ez esetben viszont a hiánya a szivacsoknál és a korongállatkáknál (Placozoa) másodlagos (ld. az alábbi¹ ábrát).

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Szemben a monofiletikus taxonokkal, a parafiletikus (vagy „csonka” monofiletikus) taxonok nem tartalmazzák az idesorolt fajok legközelebbi közös ősének összes leszármazottját (ld. pl. az alábbi ábrát), utóbbiak közül egyeseket ugyanis – az ismerethiányból fakadóan vagy egyszerűen praktikus okokból – más taxon(ok)ba sorolnak.

Parafiletikus csoportot alkotnak például a rákok (Crustacea) leszármazottjaik, az előrovarokat és valódi rovarokat magába foglaló hatlábúak (Hexapoda) nélkül, vagy a hüllők (Reptilia) a belőlük leszármaztatható madarak (Aves) nélkül. A rákok és a hatlábúak együtt ugyanakkor már egy monofiletikus egységet képeznek, ez az ún. Pancrustacea¹, és ugyanez igaz a hüllőkre és a madarakra is, amelyek közösen a monofiletikus Sauropsida² kládot alkotják.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)