Az ízeltlábúak (Arthropoda) legősibb, elsőként divergálódó ágát képező csáprágósok (Chelicerata) speciális, végtag eredetű szájszerve az előtestük (prosoma) részét képező első¹ testszelvényükön található páros csáprágó (chelicera), amely ősileg három ízből áll, és elsődlegesen ollós típusú² (pl. kaszáspókok, álskorpiók, skorpiók), de végződhet karomban is (pl. ostorlábúak, ostorfarkúak, pókok)³.

A csáprágó szó hallatán (vagy olvastán) sokakban akaratlanul is az a téves képzet alakulhat ki, hogy az a csápok és rágók összeolvadásából jött létre, ez azonban nem így van. A csáprágó és a kizárólag a többi ízeltlábúra – azaz a rágóval rendelkező ízeltlábúakra (Mandibulata), nevezetesen a soklábúakra, rákokra és hatlábúakra – jellemző csáp (antenna) és rágó (mandibula) között tehát nem kell párhuzamot vonni azon kívül, hogy mindegyik végtag eredetű, és mint végtagok a csáprágó és a rágóval rendelkező ízeltlábúak első (vagy egyetlen) pár csápja egymással homológnak tekinthető (ld. az alábbi ábrát)⁴.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az ízeltlábúak (Arthropoda) a kambrium időszak óta, azaz mintegy félmilliárd éve az állatvilág legdiverzebb, legnagyobb abundanciával rendelkező csoportját képezik¹. Jelenleg több mint 1,3 millió recens fajuk ismert (amellyel a Földön ma élő állatfajok csaknem 80%-át teszik ki), az eddig leírt kihalt (fosszilis) fajaik száma pedig meghaladja a 45 ezret².

A törzs legnagyobb fajszámú, több mint 1 millió recens és 17 ezer fosszilis fajt tartalmazó altörzsét az előrovarokat és valódi rovarokat magába foglaló hatlábúak (Hexapoda) képezik. A második legnépesebb ízeltlábú altörzs a skorpiókat, pókokat, atkákat, stb. magába foglaló csáprágósoké (Chelicerata), közel 116 ezer recens és több mint 2200 fosszilis fajjal. Harmadikként jönnek a rákok (Crustacea), több mint 73 ezer recens és 5400 fosszilis fajjal, míg a törzs legkisebb, kb. 12 ezer recens és 11 fosszilis fajt tartalmazó altörzsét a százlábúakat, ikerszelvényeseket, stb. magába foglaló soklábúak (Myriapoda) alkotják.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Az igen apró, mikroszkopikus méretű medveállatkák (Tardigrada) talán legismertebb tulajdonsága, hogy kedvezőtlen körülmények között (pl. szárazság vagy hideg esetén) képesek egy extrém nyugvó (ún. kriptobiotikus) állapotba kerülni, melynek során fejüket és csonklábacskáikat behúzzák, testük víztartalmának több mint 95%-át leadják, miközben testtérfogatuk 85-90%-al lecsökken, életműködéseik pedig csaknem teljesen felfüggesztődnek¹.

A kriptobiózis állapotában a medveállatkák rendkívül ellenállóak, elviselik például az extrém alacsony hőmérsékletet, a rendkívül magas nyomást, a teljes oxigénhiányt, az erős ionizáló sugárzást, a légüres teret (beleértve az űr vákuumát) vagy a különböző toxikus anyagokat, és akár évtizedekkel is képesek kitolni az amúgy rövidke, átlagosan mindössze néhány hónapos élethosszukat.

A fonálférgek (Nematoda) törzsébe tartozó, főleg a hideg és mérsékelt övön elterjedt hegyesfarkú bélgiliszta vagy cérnagiliszta¹ (Enterobius vermicularis) az ember leggyakoribb endoparazita férgeinek egyike². A kifejlett egyedek a gazda vak- és vastagbelében élnek, ahol baktériumokkal és bélsárral táplálkoznak. A párzást követően a 8-13 mm-es nőstények az éjszaka folyamán a végbélnyíláshoz vándorolnak, és az azt körülvevő redőkbe rakják le tojásaikat. Ez kellemetlen viszketést okoz, ami lehetőséget biztosít a tojásoknak arra, hogy vakarózás közben a gazda kezére jussanak.

Az újabb fertőzés (vagy visszafertőzés) a kezekre (ujjakra, körmök alá), ill. a környezetbe (ruházatra, ágyneműre, élelmiszerekre, levegőbe, stb.) kerülő tojások lenyelésével vagy belélegzésével történik. A lenyelt vagy belélegzett tojásokból a lárvák a gyomor-patkóbél tájékán kelnek ki, majd a vastagbélbe vándorolva érik el teljes fejlettségüket. A cérnagiliszta fertőzés (enterobiasis, oxyuriasis) bármely életkorban előfordulhat, de különösen gyermekkorban, gyermekközösségekben gyakori.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

Ha ránézünk szegény farkosférgekre (ld. pl. az alábbi képeket) talán nem csodálkozunk el azon, hogy angol nyelvterületen miért nevezik őket „péniszférgeknek”, vagy hogy tudományos nevüket (Priapulida) miért a túlméretezett hímtaggal rendelkező görög-római termékenységisten, Priaposz (Priapusz) után kapták¹.

A vedlőállatok (Ecdysozoa) közé tartozó farkosférgek igen ősi állatok, legkorábbi fosszilis képviselőik már a késő-középső kambrium kori (kb. 508 millió éves) Burgess-pala formációból is ismertek. Magyar nevük a Priapulidae család képviselőire (pl. Priapulus caudatus) jellemző fürtös, lebenyes szerkezetű farokfüggelékre utal, amely feltehetőleg légzőszervként szolgál.

Falloszszerű fajokból egyébként a gyűrűsférgek (Annelida) törzsén belül sincs hiány, ilyenek a fecskendőférgek (Sipunculida) vagy egyes ormányosférgek (Echiuridae) is, mint például a „péniszhalnak” becézett Urechis unicinctus, amelyet Koreában gaebul néven ínyencségként fogyasztanak².

(A mémek eredetéről itt és itt olvashatsz.)

A kagylók (Bivalvia) legfőbb, névadó jellegzetessége, hogy héjuk a többi puhatestűtől eltérően két félből (< lat. bi- ‛kettő(s)’ + lat. valva ‛ajtószárny’), egy bal és egy jobb oldali teknőből áll, amelyeket a hátoldalon egy rugalmas, szalagszerű képződmény, az ún. sarokpánt (ligamentum) kapcsol össze¹. Minthogy a sarokpánt folyamatosan feszíti szét a két teknőt, azok összezárása izommunkát igényel, amiért a legtöbb kagylónál egy pár nagyméretű, rendkívül erős záróizom felelős (ld. pl. az alábbi képet).

A teknők megfelelő záródását, ill. annak megakadályozását, hogy azok elcsússzanak egymáson valamilyen külső erő hatására (pl. ha a kagylót egy másik állat próbálja elfogyasztani), a felső szegélyük belső oldalán található, zárpárkányzatnak nevezett rész kiemelkedései (fogak) biztosítják, amelyek az ellenoldali teknő megfelelő mélyedéseibe illeszkednek (ld. pl. az alábbi képet). Az ősibb csoportok tagjainál a zárpárkányzat fogazata sok apró, egyforma fogból áll (taxodont típus²), míg a levezetettebb csoportok tagjainak fogazatát jellemzően kisszámú, egymástól különböző fogak (ún. fő- és mellékfogak) alkotják (pl. heterodont, schizodont, stb. típus). Esetenként a fogazat lehet redukált (dysodont típus) vagy akár teljesen hiányozhat is (anodont típus).

Mi ebből a tanulság? Pusztán abból, hogy az emlősök (ill. általában a gerincesek) fogazatának fő funkciója a táplálék megragadása és/vagy felaprítása, még nem következik egyenesen, hogy más állatoknál a fogaknak nevezett struktúráknak bármi köze is lenne a táplálkozáshoz.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A csigák (Gastropoda) igen sajátos változáson estek át az evolúciójuk során, amelynek következtében az eredetileg kétoldali (bilaterális) szimmetriájú testük másodlagosan aszimmetrikussá vált¹. A belső szerveik nagy részét tartalmazó zsigerzacskójuk az ezt burkoló, a héj kiválasztásáért felelős köpennyel (pallium) együtt ugyanis a test hosszanti tengelyéhez képest kb. 180°-ban megcsavarodott (torzió)², amelynek eredményeként a köpenyüregük (benne a kopoltyúkkal, a szaglószervekkel, valamint az ide nyíló végbélnyílással és a kiválasztószerv pórusaival együtt) a test végéről a fej közelébe került, a hosszanti, eredetileg párhuzamos idegtörzseik átkereszteződtek (streptoneuria), a bal és jobb oldali zsigeri- és köpenyszerveik (kopoltyúk, szívpitvarok, vesécskék, ivarmirigyek, szaglószervek) pedig helyet cseréltek³.

A hátulkopoltyús csigákat (Euopisthobranchia) és tüdőscsigákat (Panpulmonata) is magába foglaló egyenesidegűeknél (Euthyneura) a torziót részleges vagy teljes visszacsavarodás (detorzió) követte – egymástól függetlenül az egyes csoportokban –, amelynek eredményeként a köpenyüreg oldalsó vagy hátulsó helyzetbe tért vissza, a keresztezettidegűség pedig megszűnt, és mint arra a csoport neve is utal, másodlagos egyenesidegűség (euthyneuria) alakult ki.

A torzió feltételezett adaptív előnyei, hogy az elülső helyzetű köpenyüregnek köszönhetően az állat könnyebben be tudja húzni a fejét a héjába, a kopoltyúihoz kevesebb felkavarodott üledék jut az aljzaton való mozgás során, ill. a szaglószervei hamarabb képesek detektálni a táplálék vagy éppen egy potenciális ragadozó szagát. Emellett az is elképzelhető, hogy a torzió következtében áthelyeződő héj jóval kiegyensúlyozottabbá vált azáltal, hogy az állat súlypontja visszakerült a test közepére, lehetővé téve a héj további növekedését és megnyúlását, egyszersmind meggátolva, hogy az állat oldalra boruljon mozgás közben.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A puhatestűeket (Mollusca), amely az ízeltlábúak (Arthropoda) után az állatvilág második legnagyobb (legfajgazdagabb) törzsét képezi, jelenleg nyolc osztályra tagolják, ezek a fejpajzsosak (Caudofoveata), csatornáshasúak (Solenogastres), maradványcsigák (Monoplacophora), cserepeshéjúak (Polyplacophora), csigák (Gastropoda), kagylók (Bivalvia), ásólábúak (Scaphopoda) és a lábasfejűek (Cephalopoda)¹. A nyolc osztály rokonsági viszonyai a mai napig tisztázatlanok, bár számos hipotézis született erre vonatkozóan (ld. az alábbi ábrát)².

Ezek közül jelenleg az Aculifera-Conchifera hipotézis (ld. a b-vel jelzett fát a fenti ábrán) a leginkább támogatott, mely szerint a puhatestűek két fő ágát a héj nélküli fejpajzsosakat és csatornáshasúakat, ill. a nyolc, négyrétegű héjlemezzel rendelkező cserepeshéjúakat magába foglaló Aculifera klád, valamint az összes többi, „valódi” (egységes, háromrétegű) héjjal rendelkező puhatestű csoportot tartalmazó Conchifera klád alkotják. Magán az Aculifera kládon belül a fejpajzsosak és csatornáshasúak monofiletikus egysége (Aplacophora) képezi a cserepeshéjúak testvércsoportját.

Egy alternatív elképzelés, az ún. Testaria hipotézis szerint a cserepeshéjúak a Conchifera testvércsoportját képezik, és ezek együtt a Testaria kládot alkotják (ld. a c-vel jelzett fát a fenti ábrán), mely tagjainak közös jellege például a reszelőnyelv (radula) és a hozzá kapcsolódó struktúrák hasonlósága. A Serialia hipotézis (ld. a d-vel jelzett fát a fenti ábrán) ezzel szemben a cserepeshéjúak maradványcsigákkal való közeli rokonságát hangsúlyozza bizonyos szerveik (pl. lábvisszahúzó izmok, kopoltyúk, stb.) sorozatos ismétlődése alapján.

A Conchifera kládon belül a helyzet ugyancsak tisztázatlan. Egy általánosabban elfogadott nézet szerint a csigák és kagylók (Pleistomollusca hipotézis), valamint a lábasfejűek és a maradványcsigák közelebbi rokonsága valószínű (ld. a b-vel jelzett fát a fenti ábrán), míg az ásólábúak filogenetikai helyzete bizonytalan. (A csigák és kagylók rokonságát a molekuláris bélyegek mellett a korai embrionális fejlődésükben való hasonlóságok is alátámasztják.) A Cyrtosoma-Diasoma hipotézis ezzel szemben a csigákat a lábasfejűekkel (Cyrtosoma), a kagylókat pedig az ásólábúakkal (Diasoma) rokonítja (ld. az a-vel jelzett fát a fenti ábrán). A Cytrosoma (vagy Visceroconcha) csoportra jellemző az elkülönült fej, a poszterior helyzetű köpenyüreg, ill. a köpeny és a héj zsigerzacskóra való korlátozódása. A Diasoma (vagy Loboconcha) csoport feltételezett közös jellegei a redukált fej, a köpeny és a héj oldalirányú kiterjedése, ill. az anterior irányban megnyúlt, ásó funkciójú láb.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A nyelesférgek (Entoprocta/Kamptozoa) apró termetű, vízben élő, helytülő (szesszilis) életmódot folytató állatok, amelyek első ránézésre leginkább a csalánozók (Cnidaria) polipalakjaira emlékeztetnek¹. Érdekességük, hogy a tapogatós-csillókoszorús állatok (Lophotrochozoa) mindkét névadó jellegzetességével rendelkeznek, azaz a különféle planktonikus szervezetekből álló táplálékukat csillós tapogatókoszorújuk (lofofóra) segítségével szűrik ki a vízből, egyedfejlődésük pedig elsődlegesen csillókoszorús (trochofóra) lárván keresztül történik.

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)

A spirális barázdálódású állatok (Spiralia) közé tartozó tapogatós-csillókoszorús állatok (Lophotrochozoa) két fő, névadó jellegzetességét, a csillós tapogatókoszorút (lofofóra) és a csillókoszorús (trochofóra) lárvát sokan rendre összekeverik – talán azért, mert mindkettő a -fóra (< -phoros) végződést hordozza, és a magyar neveikben is van némi kis átfedés –, pedig hát...

A lofofóra (< gör. lophos ‛taréj, bóbita’ + gör. -phoros ‛hord(oz)ó’) egy speciális, a táplálékszemcsék vízből való kiszűrésére szolgáló szerv, amelyet a szájnyílás körül kör vagy patkó alakban elhelyezkedő csillós tapogatók (tentacula) alkotnak^1,2. Lofofórával rendelkeznek a csoport helytülő (szesszilis), szűrögető életmódot folytató tagjai, például a pörgekarúak (Brachiopoda) vagy a mohaállatok (Bryozoa).

A trochofóra lárva (< gör. trochos ‛kerék, gyűrű’ + gör. -phoros ‛hord(oz)ó’) ezzel szemben egy szabadon úszó, jellemzően planktotróf (azaz az átalakulása előtt is aktívan táplálkozó) lárvatípus, amelynek fő jellemzője, hogy a gömbölyded vagy körte alakú testén csillóövek (trochi) húzódnak³. Ezek a mozgásban játszanak szerepet, ill. vízörvényt keltve elősegítik a táplálékszemcsék szájnyíláshoz sodrását. Trochofóra lárvával rendelkeznek például a puhatestűek (Mollusca) és a gyűrűsférgek (Annelida).

(A mém eredetéről itt olvashatsz.)