Más rovarokhoz hasonlóan a hangyák testét borító kutikula felszínét egy főleg szénhidrogénekből (pl. normál alkánok, elágazó szénláncú alkánok, alkének) álló viaszos réteg vonja be, amelynek funkciója igen sokrétű: síkosan tartja a kutikula felszínét – ezáltal gátolva annak kopását –, védelmet biztosít a testfelszínen át történő vízvesztés, ill. a különböző patogének (vírusok, baktériumok) ellen, valamint, nem utolsó sorban, fontos szerepet játszik a kémiai kommunikációban^1,2.

A kutikuláris szénhidrogének (vagy röviden CHC-k³) alkotta bevonat összetétele (profilja) olyan egyedi, hogy egyfajta szagalapú azonosítást tesz lehetővé a kolónia tagjai számára. A hangyák a CHC-profil csáppal történő „letapogatásával” nem csupán azt tudják megállapítani, hogy egy fajtársuk ugyanahhoz a kolóniához tartozik-e vagy sem, hanem azt is képesek „kiszagolni”, hogy a másik hangya melyik kaszthoz tartozik, milyen feladatot lát el a  kolónián belül vagy éppen milyen idős.

Az egy adott kolóniához tartozó egyedek CHC-profilja nem csupán a köztük lévő genetikai rokonság miatt hasonló, hanem azért is, mert a hangyák egymás közötti érintkezései, így például a kölcsönös tisztogatás vagy a trofallaxisnak⁴ nevezett táplálékcsere során a szénhidrogének át tudnak jutni egyik hangya kutikulájáról a másikra, sőt a kolónia lakhelyéül szolgáló fészek anyagára is. A szénhidrogének egymás közötti „megosztása” azért is lényeges, mivel a CHC-profil idővel változik a különböző környezeti hatások (pl. hőmérséklet, táplálék) eredményeként, így a hangyáknak folyamatosan „frissíteniük” kell a saját profiljukat, hogy a kolónia tagjai továbbra is fészektársként és ne idegenként azonosítsák őket.